Megszülettek

a kutyusok. Nagyon édesek, és rossz, hogy meg kell válnunk tőlük, de 6 kutyus egy kicsit sok lenne...
És ma levizsgáztattam a gyerekeimet, úgyhogy egy-két papírmunkától eltekintve nekem vége az évnek. Ügyes volt mindenki, büszke vagyok rájuk. De mindemellett végtelenül fáradt vagyok... A sok vezetés teljesen kikészítette a hátamat és a nyakamat, mostanában szinte állandóan fáj és ez nagyon megterhelő.
Apa jövő pénteken jön haza, addig még nyúzzuk a suli-ovit, de már nagyon évvége hangulat van mindenhol.
Nemsokára kezdődik Bózsvai táborozásunk, nyaralásunk, lelkileg feltöltődésünk. Igaz, hogy munka is lesz közben, de számomra az ott töltött idő nem minősül annak. Várom a találkozásokat, beszélgetéseket, kirándulásokat, előadásokat... Remélem minden jó lesz!

Apa itthon (volt), kiskutyá(i)nk lesz(nek)...

ésatöbbi...

Apa 2 hónap után végre hazajött hozzánk szűk egy hétre, ami nagyon jó volt. Nagyon nem szívesen engedtük vissza... De a célt nézzük és a független (vagyis csak Istentől függő) létet, ami segít az átvészelésben...
A gyerekek nagyon vágynak vissza Harsányba, rendszeresen mondják... Szeretnek itt is, de az azért mégiscsak a nyugalom és szabadság szigete volt nekik... Úgyhogy erősen gondolkodom... Ha tudnám mi lesz... De persze nem tudom... Mint ahogyan máskor sem...
Egy-két dolog biztos azért... Nyár végéig külön, (eddig beszéltük meg, aztán majd akkor meglátjuk, bírjuk-e még), apa Angliában, mi pedig szinte egész nyáron Bóóóóóózsván (remélhetőleg)... Én dolgoz, gyerekek segít nekem és nyaral... Ugyanis arra gondoltam, milyen jó "vóna" ott nekünk így apátlanul a hegyekben, ismerősök, gyerekek, lovak között sok beszélgetéssel, kirándulással, biciklizéssel... És megkérdeztem az illetékest, tudnék-e én ott valamit tenni-venni, annak fejében, hogy ott lehessünk... Még megbeszélés alatt van a dolog, de pozitív volt a hozzá(m)állás...:-) Úgyhogy gyerekek happy, én is happy és már alig várjuk a nyarat, hogy mehessünk. Addig már féllábon is kihúzzuk ezt a heti 3 nap sok kilométer vezetést, tanítást, itthon-suliban tanulást, késő esti főzést, egyedüllétet... Az Úr mindig ad erőt:-)
Ja és majd' elfelejtettem... Kiskutyáink lesznek... Pici, aranyos kuvasz kutyusok... Valakinek esetleg???

Aggodalmaim doboza

Egyik kedvenc könyvem, Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül. Sokadjára olvasom, és most kezdem újra bibliatanulmány formájában. Ha többen lennétek, akik olvastok, felvetném, hogy olvassuk együtt és "beszéljük meg", mert nekem rengeteget adott és ad most is.

Mai (és mostanában ez a legfőbb) aggodalmam a gyermekeim egymással való kapcsolata. Ez az, amit a Linda által említett aggodalom dobozkába szeretnék ma tenni, így helyezve az Úrra ezt a terhet. Rengeteget beszéltem, idegeskedtem, sírtam, imádkoztam már ezért a dologért, de rájöttem, és újból rá kellett, hogy jöjjek, én ezt képtelen vagyok megoldani és egyedül hordozni. Ezért most odaadom Istennek őket, az ő kapcsolatukat és hiszem, hogy amit én nem tudok elvégezni bennük, Ő megfogja tenni. 

Hiszem azt, hogy semmi sem véletlen, így az sem, hogy ezt a két gyermeket bízta ránk az Úr. Még nem látom, hogy mit hoz ki ebből a most nem túl rózsás helyzetből, de hiszem, hogy mindannyiunknak javunkra lesz. Nem tudom, miért alakult így, hibáztattam magamat, őket, a környezetet és már ezer dologban kerestem az okot, és teljes erőbedobással igyekeztem megoldani a magam vehemenciájával. Most csak szeretnék csendben maradni, imádkozni és mindkettőjükkel kettesben beszélgetni, nyugodtan, szeretettel. Az aggodalmaskodásnak, vádaskodásnak, újabb lelki fröccsnek már semmi értelmét nem látom. "Csak" szeretni őket, így, ahogy vannak, a többit pedig Istenre bízni...

De bármennyire is nehéz ez most, biztosan tudom, hogy ők az én legnagyobb kincseim és az egyik legjobb dolog, ami történt velem eddig. Csak nehezen viselem, ha egy problémát nem tudok megoldani. Persze, ha így lenne, akkor nem lenne szükségem Istenre... Most pedig... Csak Őrá vágyom...

Az élet szép

A férjem ugyan messze van, a gyerekeim néha "felfalják" vacsorára egymást, fáradt vagyok, és sok minden bizonytalan, de úgy DÖNTÖTTEM, hogy inkább a jó dolgokra figyelek. Szeretnék hálás, megelégedett szívet, mert van okom hálásnak lenni. Isten mindig figyel rám és érzem, tudom, hogy nagyon szeret.

Apa Angliában...

mi pedig Sajópetriben. Kemény döntés volt, de meghoztuk. Azért, hogy szabadok lehessünk. Vagyis hogy egyedül csak Istentől függjünk. Ne holmi cégektől, hitelektől, adósságoktól.
Apa kiment dolgozni a bátyjához, mi pedig a gyerekekkel visszaköltöztünk régi helyünkre, hogy ne legyünk egyedül. Azt beszéltük meg, hogy max. fél év, amit külön töltünk, azután ha "bejön" Anglia, akkor mi is megyünk, ha nem, akkor Apa hazajön. Bárhogy is lesz, bízom Istenben, hogy mindenből a legjobbat hozza ki. Egyik kedvenc könyvemet olvasom újra (Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül) és ez most nagyon sok erőt ad. A megelégedettségről, pozitív gondolkodásról (Pál levele alapján) beszél és arra tanít benne a szerző. A könyvben lévő egyik kis anekdota elmond mindent a lényegről: Két nő nézett ki a börtön ablakán. Az egyik sarat látott, a másik csillagokat. Én a csillagokat szeretném. És hiszem, hogy ezt a döntésemet Isten megáldja.
A munkámat továbbra is szeretem, bár vannak vezetőségi problémák a suliban, jelenleg az is kérdés, hogy kapunk-e fizetést a következő hónapban. Azért kezdtem el dolgozni 7 év itthonlét után, mert nagyon megterhelő volt a férjem vezette vállalkozásban úgymond bízni, annyira kiszámíthatatlan volt (nem a férjem hibájából), pláne a gazdasági válság után... Gondoltam, ha nekem lesz egy munkahelyem, ráadásul ugye tanári, ha jól csinálom, BIZTOS, hogy megkapom a pénzemet minden hónapban. És Isten most megtanít arra, hogy ne bízzak se munkahelyben, se fizetésben, semmi és senki másban, csak egyedül Őbenne. Merthogy semmi sem biztos, csak az Ő kegyelme. És ráadásul a saját gyerekeimmel sem tudok úgy foglalkozni, ahogy szeretnék, mert a bent töltött napok rengeteg energiát kivesznek belőlem. Úgyhogy akárhogy is alakul, újabb döntést kell meghoznom. Isten elsősorban az én két gyermekemet bízta rám, és csak utána a tanítványaimat. És ha a kettő nem megy egyszerre, változtatni kell.
Tanulni továbbra is tudunk Grétával, a félévi bizonyítványa nagyon jó lett ( bár én szigorúbb lettem volna). De szabad programunk, önfeledt játék, szinte semmi nincs. Mindig rohanunk valahova, minden feladattal sietni kell... És ez fárasztó.
Gabka írása az otthonoktatásról nagyon tetszett, sok igazságot megfogalmaz. A mi reggeleink sulinapokon katasztrofálisak. Fáradt gyerekek, fáradt anya, macskaetetés, kajakészítés, hajmosás, elpakolás, rohanás, idegeskedés... Kell ez nekem? Csak azért, mert nem bízom Istenben, hogyha Ő elhívott az anyaságra, a gyermekeim oktatására, akkor az ehhez szükséges anyagi javakat is megadja?! Ha csak akkora hitem lenne, mint egy mustármag... Hát igen... Ezért küzdök most. De minden, és mindenki, ami/aki körülvesz nagy hálával tölt el Isten iránt. Sokat segít Anya, Anyósomék, igaz nem dúskálunk, de mindenünk megvan (még több is), amire szükségünk van. Van egy nagyszerű férjem, csodás gyerekeim... És ami talán a legfontosabb, ismerhetem, szerethetem Istent és rábízhatom az életem.
A tanév végéig még minden marad így, de hogy azután hogy lesz még nem tudom... De "Ő" már tudja és ez nekem elég...

December

Igen, újra eljött és milyen hamar... És ez most karácsonyig nem lesz egyszerű. Jövő héten négy koncertem lesz Bécsben (nagyon várom!!!!!!!!), aztán vizsgáztatunk a zeneiskolában még téli szünet előtt, a gyerekekkel erre készülünk, valamint az iskolában lesz egy hálaadó nap, ahol szintén zenélünk. A gyülekezettel is szervezünk programokat a hajléktalanok, szegények megsegítésére. Közben Gréta a héten nem volt, és jövő héten sem megy suliba, úgyhogy itthon tanulunk mindent. Előjött az asztmája és ilyenkor nem szívesen viszem közösségbe, tavaly is pont a Mikulásos hetet töltöttük a kórházban, és ez most nagyon nem hiányzik... Örülök annak, hogy megtehetem ezt itt.

A tanulással haladunk, most már azért többet kell, mint eddig, de még mindig jól megy:-) Ha dolgozom, akkor nagyival tanul, néha apával, szóval beosztjuk és olyan jó így. Gréta jobban szeret itthon lenni, tanulni, mint az iskolában. Megértem. Még akkor is, ha ez egy keresztény iskola, tényleg aránylag nagyobb számú hívő családból származó gyermekkel, nagyon leterhelő tud lenni. Itt is megcsinálnak olyan dolgokat a gyerekek, hogy néha igencsak meglepődök... Bár tudom a hátterüket és ez választ ad mindenre, és nagyon sajnálom őket, hogy a család nincs ott biztos pontként a hátuk mögött. De pont ez, a zsivaj, a nemakarom, nemtanulom, nemcsinálom, nemérdekelsz, utállak, stb... ami lefárasztja a gyermekemet. Nem mintha ő nem csinálna ilyeneket, de az iskolában ezeknek a kezelésére nem igazán van lehetőség. Meg aztán itthon tényleg a saját tempónkban haladhatunk, sokkal szabadabb, sokat cicázik, segít nekem, rajzol, stb... Ez nem azt jelenti, hogy nem fog járni hetente kétszer, de most jó, hogy így lehet. 

Szóval erőgyűjtés és irány a DECEMBER!!!

Hamarosan találkozunk...

Drága Jutikám!

Mióta ismerlek, nagyon a szívembe zártalak. Mindig mosolygós, kedves és igazán Istenben hívő emberként fogok rád emlékezni. Az elmúlt szűk egy év alatt véghezvitt küzdelmed örök példa lesz számomra. Az, hogy hogyan bíztad Istenre a betegségedet, hogyan adtál hálát a szabadításért és hogyan fogadtad el halálod előtt a megváltoztathatatlant... Nem adtad fel a küzdelmet, de elfogadtad Isten akaratát. És én biztos vagyok benne, hogy elkészültél, te már győztél. Legközelebb már csak akkor nyitod ki a szemedet, amikor nem lesz több szenvedés, sírás és megkapod azt a felülmúlhatatlan ajándékot, ami ezt a földi küzdelmedet koronázza. Nagyon fogsz hiányozni. De hiszem, hogy nemsokára visszajön az Úr ígérete szerint, és nagyon szeretnék azok között lenni, akik majd még találkozhatnak veled. Addig pedig pihenj békességben... Hosszú, örök élet vár még rád!

Szeretettel gondolok rád: Bea

Benéz még ide néha valaki?

Ha nem, az sem probléma, hiszen elsősorban magamnak, magunknak jegyzek le az életünkből egy-két dolgot... Az elmúlt bő fél év blogügyileg elég ritkára sikerült... Nos, ez van, bár nem mintha ne lett volna mit írni, sőt... De valahogy ez most így alakult.

Megkezdtük Grétával az iskolát, félig-meddig itthon. Ez azt jelenti, hogy hetente két napot töltünk a suliban, a többit pedig itthon. Azaz én még plusz egy fél napot bent vagyok, no nem mint tanuló (bár az elmúlt 2 hónap alatt rengeteget tanultam Istenről és a hitről, csodálatos kollégáimnak köszönhetően), hanem mint furulyatanár. Sok mindenen gondolkoztunk, imádkoztunk, de végül, vagyis a jelenlegi állás szerint itt tartunk. Hogy hogy lesz jövőre? Nem tudom, de már kezdek leszokni arról, hogy akarjam tudni. Isten majd mindent megmutat, ha eljön az ideje. Egyenlőre úgy tervezem, hogy jövőre is így folytatjuk, plusz egy iskolással, hiszen Gergő jövőre elsős lesz...

De ne szaladjunk ennyire előre. Tartottam egy kicsit a dologtól, hogy hogyan fogom megoldani munka mellett az otthontanítást, de egyenlőre még megy a dolog. Nem visszük túlzásba azokon a napokon amikor itthon vagyunk. Konkrétan a 2 napon kívül még heti 4-5 órát tanulunk és így is előrébb járunk, mint az osztály. A többi idejét szabadon és ha lehet, a szabadban tölti. Jó így:-) Nagyon hálás vagyok Istennek ezért a lehetőségért. Sokszor elbizonytalanodom a nehézségek miatt (mert azért azok is vannak), de a kitűzött cél mindig további kitartásra sarkall.

Gergő továbbra is ovis, és nagy meglepetésemre rengeteget változott az elmúlt hónapok alatt. Attól tartottam, hogy nem mostanában fog még megérni az iskolára, hiszen semmi nem kötötte le, ami úgymond tanulással kapcsolatos. Se rajzolni, se feladatokat megoldani, semmi ilyesmit nem szeretett csinálni. De most ennek is eljött az ideje, örülök, hogy nem erőltettem. Most magától szól, főként amikor Grétával tanulunk, hogy ő is tanulni szeretne, és nagyon kitartó, szépen elkészít mindent, amit elé rakok. Az oviban is hasonlóan vélekednek róla az óvónők, sokat komolyodott. Sokat imádkozunk és beszélgetünk azért, hogy ne vegye át azokat a dolgokat, amik Jézust szerető gyerekekhez nem illenek és örülök neki, hogy kevés ilyet tapasztalok nála. Mindazonáltal nehéz ez az ovi kérdés, de most egyenlőre maradunk így. A jövő év még sok kérdőjelet rejt magában, mivel a két gyerkőcöm nem jön ki túl jól egymással. Tudom, nem csak nálunk van ez így, de ha itthon vannak mindketten, nincs könnyű dolgom. De abban is biztos vagyok, hogy erre is van megoldás Istennél, sok türelem és felülről jövő bölcsesség kell ahhoz, hogy jól tudjam a kis szívüket egymás felé fordítani. Nem mondom, hogy nem nehéz, sokszor nagyon belekeseredek, de épp ezek a küzdelmek tesznek edzetté. Sajnos nagyon hajlamos vagyok bármit feladni, ha egy nehézséggel kerülök szembe, és most tanulom azt, hogy ezek inkább megerősítsenek, ne pedig elgyengítsenek. Hogy ne őrlődjek sokáig a problémán, hanem a megoldást keressem, és bízzak Abban, Aki mindent lát és tud, és a segítségemre siet, ha kérem...

Az iskolában egyébként én is jól érzem magam, hálás vagyok azért a tanári karért, ahová kerülhettem. A gyerekekért pedig még inkább. Olyan öröm azokat tanítani, akik nem csak a szüleik kedvéért járnak, és elmondhatom, hogy szinte minden gyerekem önszántából és örömmel jön órára. Én sokszor még úgy érzem magam, mint egy elsős gyerek először az iskolapadban. A gyerekeim előtt csak fél évet tanítottam, és most szinte újra kell kezdenem mindent. Nem tudom meddig lehetek itt, mert még talán mást is tartogat számunkra a jövő, de hálás vagyok azért, hogy ezt Isten így rendezte.

A kis tanyánkon pedig zajlik az élet, nagyon szeretünk itt lakni, megfizethetetlen a nyugalom. Csodás volt a nyár és gyönyörű az ősz is itt nálunk. Újra begyújtunk a kandallóba, nagyon szeretem, amikor pattog a tűz. Egyre többet sütünk majd mindenféle finomságokat, hiszen azt is lehet benne.

 Voltunk nyaralni ismét Keszthelyen, csodás időnk volt, volt még családos tábor, zenei tábor... Most hétvégén kettesben férjjel Bécs...
Szóval igazán nem panaszkodhatom (pedig szoktam... sajnos...)

Miért?

A nagyapámmal kezdődött tavalyelőtt, a nagynénémmel folytatódott tavaly... És most újra egy közeli drága ismerős a gyülekezetünkből... Aki most kezdte el a harcot... A rák ellen... Az előbbieknek sajnos nem sikerült győzni felette... Maximálisan bízom Istenben, hogy neki sikerülni fog. Fiatal, nyáron ment férjhez...
És csak keresem a szavakat és újra meg újra kérdem, hogy miért... Még fel sem dolgoztam az egyiket és jön  a következő... Odáig mindenképpen eljutottam ez idő alatt, hogy örök élet nélkül az emberi élet semmit nem ér. Tulajdonképpen akár születésünkkor már véget is vethetnénk az életünknek, mert bármit teszünk, mondunk, szerzünk, birtokolunk, annak egyszer - és csak Isten tudja, mikor lesz az az egyszer - vége lesz. Megváltoztathatatlanul és végérvényesen... És ha itt megállnánk, akkor tényleg nem lenne értelme. De a jó hír, hogy aki ismeri minden porcikánkat, és elkísér minket életünk minden pillanatában, annyira szeret minket, hogy inkább elviselte a saját fiának a szenvedéseit és a halálát, semmint nélkülünk éljen egy örökkévalóságon át. És ezen a háttéren a halál "csak" egy állomás lesz az életünkben. Egy nehéz, érthetetlen és rendkívül fájó állomás... De van tovább... Biztosan van tovább...

Régen írtam...

Éljük napjainkat hol nyugodtabban, hol nagyon elfoglaltan. Még mindig nagyon szeretünk itt lakni, vagyis mondhatnám, egyre jobban. A nyugalom és a csend megfizethetetlen.
A gyerkőceim pedig egyre jobban kezdenek összecsiszolódni, és én nagyon szeretek az anyukájuk lenni.Fantasztikus látni ahogy napról napra fejlődnek. Betegségek most is akadnak - decemberben voltunk Grétával egy hetet kórházban az asztma miatt - de azt hiszem, kezdem megtanulni őket a helyükön kezelni. Kezdem Grétámat így elfogadni és békességben elviselni ezeket a dolgokat. Nagyon aggódós típus vagyok és a kórházakat különösen nem kedvelem, de talán kezdek úgymond belerázódni. Igen, nekem ilyen vékonyka, beteges kislányom van, aki sajnos valószínűsíthetően a terhesség alatti dohányzás miatt ennyit beteg. Úgyhogy ne mondja nekem senki, hogy nem okoz gondot napi pár szál cigi. Nem arra lettünk teremtve, hogy tönkretegyük a saját és így gyermekünk szervezetét is. Nem vádolom és nem ítélem el a vér szerinti anyukáját, csak nagyon sajnálom, hogy így alakult... De bízom abban, hogy Isten teljesen helyreállítja a szervezetét, hiszen szegénykém nem tehet semmiről.
Egyébként nagyon érdekes megfigyelni, hogy mit "hoztak" magukkal, mármint milyen örökséget. Gréta abszolút vezéregyéniség (tekintélyellenes típus), mindemellett rendkívül érzékeny. Gergőnek pedig óriási szíve van (tekintélytisztelő), és igencsak konfliktuskerülő, na nem mondom, azért néha nála is kiborul az a bizonyos bili, de legtöbbször inkább lemond mindenről a másik javára. Nem egyszerű ezt a két jellemtípust egyensúlyba hozni, pláne feltétel nélküli szeretettel... Megpróbál az Úr rendesen... De úgy érzem, egyre jobban, mélyebben szeretem őket.
A mostani napjaink egyébként aránylag nyugodtabbak, P-nek is kevesebb a munkája így télen, én pedig már nem dolgozom (de ez egy másik történet, így döntöttünk és jó döntés volt).
Az ovi, nos kétes érzéseket kelt bennem. A két óvónőm a világ legszuperebb óvónői azt hiszem, a gyermekközösségről már nem mondhatom el ugyanezt... Úgyhogy jövőre más utak elé nézünk, de erről majd később.

Részletek a konyhából: