Miért?

A nagyapámmal kezdődött tavalyelőtt, a nagynénémmel folytatódott tavaly... És most újra egy közeli drága ismerős a gyülekezetünkből... Aki most kezdte el a harcot... A rák ellen... Az előbbieknek sajnos nem sikerült győzni felette... Maximálisan bízom Istenben, hogy neki sikerülni fog. Fiatal, nyáron ment férjhez...
És csak keresem a szavakat és újra meg újra kérdem, hogy miért... Még fel sem dolgoztam az egyiket és jön  a következő... Odáig mindenképpen eljutottam ez idő alatt, hogy örök élet nélkül az emberi élet semmit nem ér. Tulajdonképpen akár születésünkkor már véget is vethetnénk az életünknek, mert bármit teszünk, mondunk, szerzünk, birtokolunk, annak egyszer - és csak Isten tudja, mikor lesz az az egyszer - vége lesz. Megváltoztathatatlanul és végérvényesen... És ha itt megállnánk, akkor tényleg nem lenne értelme. De a jó hír, hogy aki ismeri minden porcikánkat, és elkísér minket életünk minden pillanatában, annyira szeret minket, hogy inkább elviselte a saját fiának a szenvedéseit és a halálát, semmint nélkülünk éljen egy örökkévalóságon át. És ezen a háttéren a halál "csak" egy állomás lesz az életünkben. Egy nehéz, érthetetlen és rendkívül fájó állomás... De van tovább... Biztosan van tovább...