October baby... megjegyzés nélkül...

http://www.nicelife.hu/galeria/film/octoberbaby.php

Képek

Folyamatosan töltöm majd fel lassacskán a képeket. Így néz ki a drága férjem által készített kandalló (háttérben a gyerkőcök galériájával, de erről majd később. Ja, és még nincs kész teljesen. De nagyon szeretjük, sütni is lehet benne.):

Egyébként minden tiszteletem a férjemé, szinte mindent ő csinált egyedül (pénz híján). A járólapozást, vízvezeték-szerelést, csempézést, parkettázást, kandallót, az étkező pad részét, a konyhaszekrény alsó részét, a gyerekek galériáját, a fürdőszobát, és most hőszigeteli a házat. Lassan haladunk, de én ennek is nagyon örülök. És nagyon szeretünk itt lakni. 

Új otthon, új ovi, új munkahely

Nos igen, mondhatni fenekestől felfordult az életünk. Nagyon szeretünk itt lakni, ez a nyugalom és csend, valamint a szabadság megfizethetetlen. És végre ideköltözhetett Buksi kutyánk is, egyrészt Grétám nagy örömére, másrészt megkönnyítve a reggeli ébresztést, ami már-már katasztrófának mondható volt, de mióta Buksi itt van, Gréta AZONNAL kiugrik az ágyból és megy etetni. Nagyon szeretik egymást, aminek nagyon örülök:-)
Az ovi eddig nagyon tetszik. Az áhított csoportba kerültek, a két nekem legalábbis legszimpatikusabb óvónőhöz. Szeretnek járni, és nagyon szeretik őket. Az óvónők például állandóan dícsérik mindkét gyerkőcöt, mondván milyen kedvesek, aranyosak, látszik, hogy van szabálytudatuk, szót fogadnak... Én meg csak pislogok, hogy akkor nyilván ők aratják le az én rengeteg gyerekekbe fektetett energiám gyümölcseit, nekem meg csak a gyümölcs héja, szára, csutkája marad itthonra... Bár az is igaz, hogy mióta oviba járnak, sokkal jobban kijönnek egymással itthon is. Csak délelőtt vannak ott és ebéd előtt hazahozom őket, aztán pedig 3 délutánra "lepasszolom" őket vagy apának, vagy nagyinak, vagy ismerősnek, szépen beosztva. Ugyanis tanítok. Újra. Igen, elvállaltam, muszáj volt. Fuvola- és szolfézstanító néni lettem, ugyanis most erre van szükség. Fájdalom, de ki akar manapság oboázni?... Egyenlőre élvezem (még csak az órabeosztásnál tartunk:-), remélem a gyerekek szeretni fognak és a zenét is sikerül megszerettetnem velük.
Viszont az én fejemben ezek a döntések (munka, ovi) csak erre az évre szólnak. Egyenlőre. Jövőre Gréta elsős lesz (vagy itthon, vagy suliban) és nagyon szeretnék egy biztos hátországot kialakítani neki itthon, szeretnék vele én foglalkozni délutánonként, ha iskolás lesz és nagyon nem akarom, hogy napközis legyen, valamint hogy másoknál tengődjön. De emiatt most kemény elhatározásból kifolyólag nem aggódom! (Hajlamos vagyok az egész életünket lepörgetni a szemeim előtt és olyanok miatt aggódni, amikről még semmit sem tudok, és amivel kapcsolatban még semmi sem biztos.) És más is van alakulóban, ami még jobban felforgatná az életünket, és ismét más irányt venne minden, de erről majd később. Ha tényleg aktuális lesz. HA aktuális lesz.

Elköltöztünk!!!

Hála az Úrnak ezért az áldásért, hogy eljutottunk idáig. Lassan 3 hete (kisebb-nagyobb megszakításokkal, tábor, hangverseny, ilyesmi) itt vagyunk és még messze nem vagyunk kész, de ez már távolról sem zavar annyira, mint eleinte. Különben is, állítólag egy családi ház soha nem lesz teljesen kész. Azért én reménykedem, bár a teljesen kész állapot (tetőtér beépítés, hozzáépítés, állítok lakhelyei, stb...) még tényleg messze van. De nagyon hálás vagyok az eddigiekért is, is legfőképpen azért, hogy ezzel is meg tudok elégedni, és nemcsak úgy éppenhogy, hanem teljes mértékben.
 Olyan, amilyennek mi szerettük volna (képeket később hozok), mindennek megvan a helye, otthonos, nyugalmas, csendes, hűvös még ebben a nagy melegben is, a mókusok rendszeres vendégeink, az erdő többi lakóját pedig sétáink közben ismerhetjük meg. Az emberek kedvesek, és segítőkészek, és nagyon nyitottak és az oviban rendkívül rugalmasak.
A gyermekekre nézve a távoli jövőt még nem tudom, talán lassan meg is tanulom, hogy ne tervezzek és aggodalmaskodjak annyira előre,de az idei év az itteni oviban fog telni. Már voltunk egy párszor délelőtt 2-3 órát. Nekem is és a gyerekeknek is nagyon tetszik. Nem látom a jövőt, de rábíztam ezt a kérdést Istenre és mivel annyira alkalmatlannak érzem magam mindenféle döntéshozatalra, egyre inkább rá támaszkodom.
 Egy fontos dolgot tanultam meg az elmúlt időszakban, mégpedig arról, hogy Ő tényleg nagy kegyelmű és nagy irgalmasságú. Látja az életemet, a hibáimat, a bűneimet, a botlásaimat, a teherbíró képességemet. Szeretné, ha ez mind fejlődne, de elfogad, megért, szeret és segít így is, ahogy vagyok. A házikónkra visszatérve pedig annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy nagyon szeretem és szeretek itt lakni, tudom, hogy csak vándorok vagyunk ezen a földön, és nem ragaszkodom felettébb hozzá, amíg a miénk lehet és itt lehetünk, hálás vagyok érte. De ha más út nyílik meg, azt is igyekszem nyitott szívvel fogadni.
Az állásról még semmi hír, pedig mindjárt szeptember és kezdődne a tanítás. De persze ez lehet, hogy nem véletlen...Az Úr formál, szólítgat, tanítgat...A megoldást még nem tudom, de bízom Benne, aki a legjobbat akarja nekem. Ő majd idejében mindent megláttat velem. (Csak legyen türelmem kivárni.)

A motivációról

A történet ott kezdődik, hogy van nekem 2, azaz kettő darab gyerkőcöm, akik kb. mindenben különböznek egymástól. Az egyik fiú, a másik lány, az egyik barna, a másik szőke, az egyik kreatív, a másik nem, az egyik szereti a hagymát, a másik nem, az egyik szeret énekelni, a másik nem (pedig neki is szép tiszta hangja van), valamint az egyiket minden érdekli, a másikat pedig eléggé kevés dolog (na jó, nem akartam azt írni, hogy semmi, mert azért ez így nem igaz). Úgyhogy elkezdtem kutakodni motiváció témakörben, még eléggé az elején vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy nehézséget okoz majd a gyerekemet rávenni valamire, de mégis nyakig ülök most ebben a helyzetben, ami néha eléggé elkeserít. Míg Gréta szinte mindenre rávehető (általában mindenféle külső motiváció nélkül), addig Gergő külső motiváció hatására (akár pozitív, akár negatív) is "tétlen" marad. Azt nem mondhatnám, hogy semmi nem érdekli, csak nem igazán azok, amik szerintem kellene hogy érdekeljék. Elég nehezen tudom elfogadni például ezt a fegyveres korszakot, de valahogy ezt is igyekszem jóra fordítani. (Különben is, a Biblia is tele van "harcos" történetekkel, kezdve a kedvenc Góliáttól ugyebár...) Igyekszünk várakhoz kirándulni és ez eddig nagyon bejött. Ha mást nem, majd ilyen témában fogunk olvasni, számolni tanulni, keresek várakról, harcosokról szóló énekeket, próbálom a rajzolgatást, színezést is ebben a témakörben megvalósítani, másokat is belecsempészve. Legalábbis addig, amíg más motivációt nem találunk neki. Persze azért lesz más is, hiszen az ember nem mindig azt teszi, amihez kedve van, de hogy ne váljon teljesen érdektelenné a dolgok iránt, ki kell elégíteni az alapszükségleteit, érdeklődési körét. Mondjuk vannak olyan dolgok, amiket nem értek. Hogy miért vonzza őt annyira a rossz, (csúnya zene, tetoválás, vagányság, motor...) amikor én állandóan ezeknek az ellenkezőjére tanítom. Elég, hogy a szomszédunkban (már nem sokáig, hiszen 1-2 hét és költözünk, juhéjj!) van két huszonéves srác, akik hát hogy is mondjam, nem igazán jó példát mutatnak neki. De nem zárhatom el teljesen a világtól, és nincs is velük sokat, de elég hogy látja a tetkójukat, a piercingeket, hallja, hogy mit hallgatnak, és ez szerinte olyan nagyfiús... Persze azért a véleményét is megmondja nekik a cigizésről, vagy akár a szombati munkáról:-) Szóval nem tudom, nehéz ellensúlyozni ezt a sok rosszat, igyekszem neki a dolgok szép oldalát megmutatni, és valahogy kieszközölni, hogy ne a nekem való megfelelés miatti kényszerből, hanem belső döntés alapján válassza a jót. Még nem tudom hogyan kell. És sokszor elkeseredek, de aztán eszembe jutnak olyan bibliai személyek, akiknek az élete igazán nem volt egyszerűnek és hívőnek mondható, Isten mégsem hagyta el őket és ők pedig engedtek az Ő vonzásának. De az is a problémám, hogy általában messzemenő következtetéseket vonok le, hiszen még csak 4 éves. Meg aztán hitetlen is vagyok. A mondás szerint kutyából nem lesz szalonna, de a mennyben viszont minden szalonna kutyából van/lesz... A lényeg, hogy miközben szeretem, igyekszem jó példát mutatni neki, és szilárdnak, következetesnek lenni, a szabadságát is hagyjam meg, hiszen Isten sem erőszakol ránk semmit. És nem egy olyan esetet láttam már, hogy otthonról kiszabadulva a gyerekek teljesen felrúgták a családi értékeket, és az addigi görcsös megfelelni akarás helyett teljesen más irányba ment el az életük.
Nagyon szeretem a gyerekeim és szeretném igazán jól, Istennek nevelni őket... Hála Neki, hogy van kihez fordulni bölcsességért (jó lenne, ha ezt gyakrabban tenném, mert sajnos még mindig túl sokszor próbálom saját kútfőből megoldani a problémákat).
És nem hagyhatom úgy abba ezt a bejegyzést, hogy ne írnék az én drága egyetlen kisfiam pozitívumairól is. Hiszen azok is vannak neki, csak mivel most egy olyan életkorban van, hogy néha több a gond vele, mint az öröm, ezért ezekről hajlamos vagyok elfelejtkezni. Rendkívül jószívű gyermek, a nővérével (aki valljuk meg sokat szapulja szegénykémet, és anyáskodik is felette rendesen) szinte mindenét megosztja, legtöbbször magától, úgy, hogy nem is kértük rá. Nagyon ragaszkodó, leginkább anyás, de apának viszont szeret segíteni a "férfias" dolgokban. Nagyon nyitott, mindenkiről a jót feltételezi (a múltkor meg is járta szegénykém. Itt sétált a kapunk előtt egy kisfiú, ő pedig megkérdezte tőle: Szia, én Gergő vagyok, téged hogy hívnak? Válasz: Mi van te takony? Hát, ez eléggé megviselte.) És még sorolhatnám, de indulnom kell, vár a házikónk, hogy elvégezzük az utolsó simításokat:-)

Képek a nyaralásról

Nyár

Grétám szülinapja után nem sokkal én is betöltöttem a 3. x-et, no igen. Ennek is eljött az ideje, lehet, hogy egyszer én is felnövök? Bár még most is sokszor érzem azt, hogy olyan jó lenne, ha valaki ott állna mögöttem és megmondaná mit tegyek, meg aztán néha egy-két atyai pofon sem ártana nekem... Sok mindent még csak most tanulok, főleg a felelősségvállalást a döntéseimért... Még ha rosszak is... Épp ezért elég hezitáló típus vagyok, inkább nem döntök, minthogy rosszul döntsek. De nincs mese, meg kell tanulnom ezt is, főképp így kétgyermekes anyaként.
Egyébiránt jól vagyunk, bár ez a meleg kicsit mindenkit megbolondít a családban (engem például kifejezetten frusztrál), de elviseljük kicsit több lazasággal és toleranciával. Vasárnaptól pedig talán még elviselhetőbb lesz, hiszen megyünk a Balatonra, és megejtünk egy-két ismerős-és rokonlátogatást is. NAGYON VÁROM!!! Végre együtt leszünk egy teljes hétig mind a négyen. És amikor hazajövünk, akkor jön csak a java, hiszen (remélem, de nem akarom elkiabálni) költözünk. Nincs még teljesen készen minden, de a lényeges dolgok már majdnem megvannak ( még 2-3 napi munka). Ezt is nagyon várom, várjuk mindannyian. A szabadságot, és a nyugalmat, amit az a hely ad. Kicsi, apróka, de otthonos, kedves és a miénk. És pont ma költöznek oda az ismerőseink tőlünk kb. 300 méterre, így egyedül sem leszünk teljesen. Ugyanis ez úgy történt, hogy amikor mi megvettük ezt a házikót, találtunk egy másikat nem messze tőlünk, és az ismerősi körünkben ajánlgattuk, egy 3 gyermekes család pedig meg is vette.
Egy-két dilemma is jut a nyárra... Kaptam egy állásajánlatot... Vajon elfogadjam? Vagy ne? Anyagilag nagy szükségünk lenne rá, de akkor a gyerkőcökkel sokkal kevesebbet tudnék lenni. És ezzel összefüggően ősztől ovi? Vagy családi napközi, amit nagyon-nagyon szeretünk, de nincs túlságosan közel... Nem tudom... Imádkozom, és várok... Csendben (néha nagyon nehezen), az Úrra... És közben sokszor pocsék anyának érzem magam... De Ő mindig felemel... És biztosan választ is ad. Idejében.

És zárásul legújabb családtagunk Grétával ( a bal oldali, vagy a jobb? én már nem is tudom), aki Buksi névre hallgat:

Így hat Bach a stresszhormonra...

... avagy gyógyszerszedés helyett hallgassunk komolyzenét! Éljen! Preferálom! A cikk itt olvasható! Ne hagyjátok ki!

6 éve vagyok édesanya!

Nos, tegnap volt 6 éve annak, hogy az én gyönyörű kislányom meglátta a napvilágot. Emlékszem, éppen mentem tanítani, amikor csörgött a telefon... Nos, még jó, hogy nem sokan voltak mellettem az autópályán. Azt gondolom, mondanom sem kell, hogy természetesen a tanításra nem tudtam figyelni... Igazából semmire se nagyon... Másnap rögtön mentünk hozzá, és amikor megláttam, rögtön haza akartam hozni, de erre csak 2 hét múlva kerülhetett sor. Addig is ott volt a kórházban, nagyon jó helyen, sokat babusgatták, és ezért azóta is nagyon hálás vagyok az ottani dolgozóknak. Szóval megláttam... Olyan picike volt...Alig látszott ki a pólyából. És onnantól kezdve megváltozott az életünk. Nem volt még semmi vásárolva neki, mert nagyon hirtelen jött, és ezért úgy döntöttünk, nem is szólunk róla otthon, hanem egyszerűen csak meglepjük vele a családot:-) A két hét alatt, amíg a papírok intéződtek, majdnem mindent sikerült beszerezni, és nagyon boldogok voltunk, amikor mehettünk érte. Emlékszem, hatalmas öröm és büszkeség töltött el, amikor a babahordozóban vittük le a kórház lépcsőin. Igen, ő most már a miénk. A mi kislányunk. Isten tényleg ránk bízta. Óriási felelősség, és hatalmas csoda. Azóta eltelt 6 év, el sem hiszem. Pedig mintha most lett volna, hogy figyeltem mikor mosolyog rám először, vártuk, hogy mikor teszi meg az első lépéseket, mikor kezd el beszélni, stb... Most pedig kész hölgy. Istennek hála, eddig szépen fejlődött, de amit mégis kiemelnék, az a gyermeki hite. Még mindig, vagy inkább egyre többet tanulok tőle. Most már mondhatni rendszeressé vált, hogyha valamit nem úgy tesz, ahogy kellene, akkor elmegy imádkozni, és jön bocsánatot kérni. Magától. És ilyenkor én igencsak megszégyenülök. Az öccsével való kapcsolata is alakulóban, bár most Gergő van éppen a dackorszak közepén, úgyhogy mindig van valami izgalom. Hálás vagyok mindkettőjükért, bár legtöbbször méltatlannak érzem magam a feladatra... Csak abban bízom, hogy a hiányosságaimat Isten kipótolja.

Helyzetjelentés

Túl vagyunk a mandulaműtéten, mondhatni problémamentesen zajlott minden, hála az Úrnak érte. Elég jól viselte Grétám, bár amíg nem hányt (kétszer), csak árnyéka volt önmagának. Csak nézett a fal felé, kb. 10 percekre ébredt és vissza is aludt. Szinte egész délután szunyókált. Az altatóorvos mondta a műtét után, hogy nem mindenkinek a gyomra tudja megemészteni a lenyelt vért, van, aki kihányja, de nem probléma. Hát ki más lett volna az a valaki, mint az én lánykám ugye, ugyanis rajtunk kívül senki sem hányt. Bár nem tartom olyan nagy problémának, hiszen azért az a nagy mennyiségű vér nem a gyomorba való, jobb kint, mint bent. Azóta minden rendben, szedünk egy kevés fájdalomcsillapítót ugyan, de a közérzete teljesen jó.
Harsányban várakozásaimon felül kibújt minden, (borsó, répa, petrezselyem), amit vetettünk. Nem túl sok, de nem akartuk nagyban kezdeni, hiszen olyan kevés időnk van, és ugyebár fel kell törni a talajt, mivel már vagy 10-15 éve nem volt művelve, ráadásul jó agyagos is, úgyhogy elég kemény munka. A lényeg, hogy ugyan kicsit később, mint vártam, de előbújt minden.
Holnap megyünk Nyíregyházára, megkértek az ottani gyülekezetből, hogy szeretnének egy kis kórust, foglalkoznék-e velük, én pedig szívesen vállaltam. Ottmaradunk vasárnapra is, és irány a Nyíregyházi Állatkert , nagyon szuper hely. Az idő is gyönyörűnek ígérkezik, reméljük egy szép napot tölthetünk majd együtt a barátainkkal.
Mindenkinek szép hosszú hétvégét!

ÁÁÁÁÁÁÁ..., mandulaműtét és Gömörszőlős

Átalakult az irányítópult, alig találok meg valamit... Nem vagyok túlságosan oda azért, hogyha kimozdítanak a komfortzónámból. A megszokott dolgokat valahogy jobban kedvelem. No, sebaj, jó pap holtig tanul, úgyhogy itt az ideje, hogy én is így tegyek. Majdcsak megszokom...
Holnap orrmandulaműtét Grétának, kéretik gondolni ránk, ha tehetitek.
A héten a gyerkőcök nem voltak családi napköziben (a továbbiakban csana), mert nem szerettem volna, hogy Grétám elkapjon valami betegséget és emiatt a műtétet el kelljen halasztani. Tegnapelőtt éjszaka ugyan egy kicsit megint elkezdett fulladni, de az elmúlt éjszaka nem volt gond. Legalábbis nagyi szerint, mivel náluk aludtak a gyerkőcök.
Egy hete egy csodálatos helyen jártunk, bár valószínűleg ez a jelző nem mindenkinél állná meg a helyét, de nekünk maga volt a paradicsom. Gömörszőlős egy gyönyörű hely 2 km-re a szlovák határtól. Kb. 70 főt számláló zsák-és ökofalu. Nagyon jól éreztük magunkat, a gyerkőceim több, mint 1 órát játszottak 80 kecske között, majd vendéglátónk gyerkőceivel töltötték az idő további részét, amelyben is leginkább egy csűrben ugráltak le jó magasról a puha szalmára. És amíg mi megnéztünk mindent (komposzt WC, különböző fűtési módok, napelemes aszaló stb...), őket elengedtem NÉLKÜLEM játszani. Szoktak nélkülem is lenni természetesen, de azért általában látótávolságon belül vannak. Most viszont teljes lelki nyugalommal engedtem el őket a két kislánnyal a nem messze lévő játszótérre. Ugyanis itt lehet. Tuti, hogy nem üti el az autó és nem történik semmi baja. Max, belecsobban a 30 cm mély patakba. A gyerekek haza sem akartak jönni... Mi sem igazán... Igaz, hogy tiszta sár lett mindenünk ( alapfelszereltség a gumicsizma, anélkül az autóból sem érdemes az embernek a lábát kitenni), a gyerekek ruhájából pedig szép mennyiségű szalmadarabkák szóródtak mindenhova hazafelé az autóban, de nem érdekelt. Életemben talán először. Már régebben is éreztem, hogy ilyen az ember igazi élőhelye, de most meg is bizonyosodtam erről. Jó Atyánk nem véletlenül egy kertbe helyezte ősszüleinket. Sőt, azt is tudjuk, hogy ez a hely tökéletes volt és teljes boldogságot adott nekik. Kint lenni a természetben az állatok és növények között tényleg igazán megnyugtató, és nagy szükségünk lenne rá minél többször ebben a rohanó világban. Valahol azt olvastam, hogy ilyen helyen az ember szívverése is lelassul, és a szervezet is "jobban érzi magát".
A lényeg, hogy biztosan nem utoljára jártunk itt... És mi is hasonlóra törekszünk... Hiszen Istennel is könnyebb folyamatos kapcsolatban lenni egy ilyen helyen, mint pl. a rohanó városi világban.

Gyerekszoba

És most a beszámoló után egy kis lakberendezősdi...:-)

Elfogadnám... Bármelyiket... A színek, az anyagok, a harmónia, a melegség... És persze a macik...Nagyon tetszik.

Nagyon nagyon régen

... jártam erre. Nem mondom, hogy nem lett volna időm,de valahogy így alakult.
Végre itt a kedvenc évszakom, és virágba borult minden. Ilyenkor reggel is sokkal könnyebb felkelni, mint egy ködös téli napon.

Családügyileg jelentem jól vagyunk, Grétának mandulaműtétje lesz 2 hét múlva, ugyanis mint kiderült mégsem asztmás (hála Istennek érte), viszont visszanőtt a már egyszer kivett orrmandulája és úgy tűnik, az okozza a gondokat. Nos, remélem, utána már nem lesz probléma, bár azt mondják 9 éves koráig visszanőhet. (ÁÁÁÁ! Nem akarok több mandulaműtétet!)
Voltunk iskolaérettségi vizsgálaton... Hát... Mit mondjak... Még jó, hogy bent lehettem végig. Szegény nagylányomat rendesen megkínozta a pszichológus. Majdnem 1 órán keresztül egyfolytában különféle feladatokkal nyúzta. Remekül helytállt a drágám, talán 3-4 kérdésre nem tudott válaszolni. Pl: Mit csinálsz, ha a boltban elfogyott egy kenyér? Most őszintén, szerintetek erre mi a helyes válasz? Gréta annyit mondott, hogy hazamegyek. A végén aztán hozzátettem, hogy nyilván azért mondta ezt a gyerek,mert nemigen veszünk a boltban kenyeret, hanem otthon sütjük. No de akkor miért nem ezt válaszolta? -kérdé ama pszichológus... De abszolút nem volt segítőkész, nem kereste a gyerekkel a kontaktust. Ebből és még hasonlóan elmés kérdésekből, amiknek a nagy részére jól válaszolt, őpszichológussága leszűrte, hogy a gyermek tulajdonképpen rendben van, kivéve azt, hogy szociálisan egy kicsit el van maradva. Természetesen már az elején kiderült számomra, hogy valószínűleg hasonló lesz a végkövetkeztetés, mivel közölte velem, hogy nem híve a családi napközinek (már miért is lenne, hiszen ott szörnyű körülmények vannak, legalábbis a miénkben biztosan. 8-9 gyerek, külön foglalkoznak a lányommal amíg a kicsik alszanak, angolul egyre jobban beszél, szinte ragad rá, családias a környezet, minden megoldható, rendkívül rugalmasak, a gyermekeim örömmel mennek és nagymamájukként szeretik az ottani pedagógust, aki mellesleg óvó-és tanító néni egyben.) Szóval csupa-csupa hátrány. De hát hogy jutottunk ide a kenyeres kérdéstől, mostanáig nem értem. A 30-40 fős oviban lévő gyerekek biztosan flottabbul válaszoltak volna erre a kérdésre. (Vagy talán mégsem?) Áh, mindegy, egyébként ezen kívül szinte mindent megoldott, végig figyelt, önmagához képest pedig kifejezetten jól bírta, úgyhogy nagyon megdicsértem, és nem gondolom, hogy bármiben el lenne maradva a kortársaitól. Mindezek ellenére saját döntésünkből kifolyólag nem kezdjük el még az iskolát. Itthon sem. Maradjon még egy évig teljesen szabad, gyerek. Annyi terhet raknak szegénykékre már elsőtől kezdve, még úgyis ha itthon tanulunk majd, hogy várunk vele még egy évet. Azt gondolom, nem maradunk le semmiről. Egyébként az elsős matekanyagot már tudja (mit csináljak, ha érdekli?), a betűk terén is nagyon ügyes, az angolról nem is beszélve. Bízom Istenben, hogy tovább egyengeti az utunkat ilyen téren is.

Gergőm pedig idő közben 4 éves lett... Hihetetlen... Már 4 éve, hogy ott ültünk az autóban hazafelé jövet miután megnéztük őt és imádkoztunk, hogy meghalljuk Isten akaratát ebben a kérdésben. Nagyon szerettem volna, mindennél jobban, de nagyon féltem, hogy nem lesz elég erőm két picihez. Megálltunk az autóval és úgy döntöttünk, nem megyünk tovább addig, amíg Isten nem válaszol nekünk egyértelműen. Ekkor jött egy telefon egy kedves, ma már 4 örökbefogadott gyermek édesanyjától, aki annyit mondott csak, hogy szerinte semmi nem véletlen, Isten tudja, hogy melyik gyermeket szeretné nekünk adni. Csak erre vártam. Megerősítésre. Ez azóta is jó tapasztalatként él bennem. És most már itt van a mi 4 éves nagy fiunk. Igazából úgy érzem, Isten nagyon szeret engem. 2 csodálatos, okos, szép gyermeket adott nekem, akiket nagy öröm neki nevelni. Nem kevés küzdelemmel jár, és nyilván én is van, hogy elfáradok. De amikor belegondolok abba, hogy mekkora felelősség és micsoda megtiszteltetés ez, elszáll minden problémám. És csodálatos azt látni, ahogy a hitben fejlődnek. Sokszor megélem azt, amit az Ige ír: Amíg olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába. Tényleg így van. Gyermeki hit, őszinteség, ráhagyatkozás... Erre van a legnagyobb szükségünk.

A házacskánk és kertünk mondhatni egész jól halad. Azaz azt is mondhatnám, hogy nagyon lassan, de persze mihez képest. Úgy döntöttem, hogy a jó oldalát nézem a dolognak, szóval, jól haladunk. A meglévő gyümölcsfák mellé még ötöt ültettünk, valamint málnát is. Epret vetettem, nem nem palántáztam, VETETTEM kis műanyag cserepekbe. Ilyet még nem csináltunk, majd meglátjuk. Kibújt eddig kb. 50 tő. Remélem, ha kiültetjük majd Májusban, megmaradnak. És hozzá kell tegyem, rendkívül élvezem a kinti fizikai munkát. Úgy tűnik, vannak még izmaim ( és jelzik is rendesen, hogy igen ritkán használom őket). És a legfontosabb. Van 2 mókuskánk is. Kora reggel láttuk őket, amikor ott aludtunk. Kb. fél óráig maradtak, nézelődtek, rágcsáltak, majd az egyik pár nap múlva, kertészkedés közben is meglátogatott minket. Remélem, hogy látjuk még őket.
A gyerekek is rendkívül élvezik, ha Harsányban vagyunk. Mehetnek szabadon, együtt a család. Nos, majd meglátjuk hogyan alakul, mert most több minden alakul felénk. Kemény hitpróbában van részünk és nagyon bízunk benne, hogy Isten most is megmutatja nekünk az utat, kéretik szépen imádkozni értünk.

Isten megsegít

Az elmúlt héten megtapasztalhattuk újra, hogy Isten csodálatosan működik. Két konkrét helyzetben is megsegített minket, válaszolt az imáinkra. A sajnálatos a dologban az, hogy csak már akkor fohászkodtunk hozzá komolyan és igazán, amikor magunktól nem tudtuk megoldani a dolgokat. Szerintetek miért van az, hogy az ember rengeteget próbálkozik és mikor mindezek után rájön arra, hogy önmaga képtelen megoldani bármit is, Istenhez fordul. Miért bízunk újra és újra magunkban? Ennyi tapasztalattal a hátunk mögött? Én nem szeretnék... Szeretnék mindig feltekinteni a magamban való bízás miatt és úgy hiszem, sokkal hamarabb megoldódnának a problémáim. Isten vezet, lassan, csendesen... Egyszer majdcsak beérek...

Ez is nagyon tetszik

Előzmények itt:

Beleszerettem a lakberendezésbe

Mióta megvan a kis falusi házikónk, teljesen beleszerettem a vidéki, természetes stílusba. Néha hozok egy-két képet, hogy gyönyörködhessetek ti is.

Íme, itt egy konyha:




Nagyon tetszik a hangulata, a sok kő és fa a kedvencem, és ezek a lakástextilek is nagyon tetszenek. Nálunk sok tégla (bontott tégla, antik hatású) és fenyő lesz/van. A konyha szekrény alsó része, a kandalló, az étkező pad része és a kandalló melletti ülőke téglából van, a konyha felső szekrénye fenyő, alul pedig függöny a már említett téglával. Az étkező, a gyerekek galériája, a mi ágyunk szintén fenyő... Itt tartunk most. Most már lassan tényleg hozok képeket... Addig is maradnak ezek.

És lőn világosság...

Mármint a kis házikónkban. Végre, ennyi (kb. 4 hónap) huzavona után bekötötték az áramot hozzánk, úgyhogy most már csak a víz, azaz a kútfúrás van vissza, talán nyáron. Majd ahogy az anyagiak is engedik. Biztosan nem véletlen, hogy ennyit kellett erre várni, mint nagyjából mindenre, ami ezzel a házzal kapcsolatos. Nagyon valószínűnek tartom, hogy Isten türelemre és elfogadásra szeretne engem tanítani. Mindennek megvan az ideje, szépen ki kell várni. Végülis 30 éves koromra már jó lenne, ha ezt megtanulnám, már csak azért is, hogy a gyermekeimnek se csak vizet prédikáljak miközben bort iszom.

A napjaink szépen telnek (a betegséget CSAKAZÉRTSE írom le, mert MEG FOGUNK GYÓGYULNI!!!) és már nagyon várjuk a tavaszt, és a nyári táborozásokat, de előtte még Februárban megyünk egy esküvőre is. Szeretem az esküvőket, mert olyankor mindig újragondolom a házasságunkat és ez nagyon jót szokott tenni. Rájövök ilyenkor, hogy milyen fontos is a "hármas kötés", hogy Istennek milyen nagy szerepe van abban, hogy boldogok lehessünk együtt. Mert ha Ő nem lenne, sokkal rosszabbul is mehetnének a dolgok... De hála neki, mindketten Őt szeretjük a legjobban és ez segít a másikat is szeretni és elfogadni úgy, ahogy van. Nem mondom, hogy tökéletes vagyok ebben, tanulgatom...

Gréta és Gergő JÓL VANNAK, ismétlem JÓL!!!!! vannak, és jól is lesznek. A testvérharcok kezdenek ritkábbak lenni (úgyhogy kitartás!), és egyre jobban eljátszanak egymással. Mostanában, hogy apa is többet itthon van (lévén télen szinte semmi munkája nincs sajnos), kicsit rendezettebb az életünk, Ő is rendszeresen részt tud venni az áhítatokban és ez a gyerekekre nagyon jó hatással van. Szeretik, ha apa mondd el egy történetet a Bibliából. Meg egyébként is nagyon szeretik őt, mivel vele egy csomó mindent lehet csinálni, amit anyával nem, és apa többet is megenged, mint anya (mivel anya enyhén szólva túlparázza a dolgokat...).

Nem mondom, hogy látom már a jövőnket, mit, hogy, merre, meddig, de bizakodó vagyok. (Csak ne lennék ennyire aggodalmaskodó. Egyáltalán, egy hívő ember hogyan aggodalmaskodhat? Leginkább abszolút nem kellene... Hiszen van ott fent valaki, aki mindent sokkal jobban tud, mint én, csak rá kéne bíznom magam/magunkat. Nem vagyok egyszerű eset... Sok dolga van Istennek velem, de még így is szüksége van rám, hát nem csodálatos?)