Már ami a blogot illeti...
A mi életünk folyik tovább a maga kis nyugodt (és néha kevésbé nyugodt) medrében.
Gyűrjük a sulit a gyerkőcökkel, és az ezzel kapcsolatos gondolataim, tapasztalataim folyton ugyanoda húznak vissza... Oda, ahonnan elindultunk... Reméljük, jövőre meg tudjuk valósítani, hogy otthon tanuljanak ismét, sokkal nagyobb szabadságot és érzelmi, fizikai biztonságot kapva ezáltal. Pedig a mi sulink még aránylag konzervatív, kis létszámú, meleg légkörű, szerető pedagógusokkal... De a megerősítést mindig az otthontanulásra kapom minden tekintetben.
Először is, azt gondolom, hogy rengeteg mechanikus, elméleti, írásos, felesleges dologgal tömik már az elsős gyerekeket is. Azokon a napokon, amikor hazaérünk délután 4 körül, és még fél 7-ig tanulunk, mert a gyerekem a suliban, a sok zsibongó társa közt képtelen megírni a háziját, kicsit besokallok. Nem nagyon voltak betegek ezen a télen, hála az Úrnak, de az itthon töltött pár nap ég és föld volt a sulihoz képest. Nyugodtan, és aránylag gyorsan (kb. 2 óra alatt több, mint egy napi tananyagot) megtanultam velük. Nem volt reggeli öltözzmárcsináldahajadeddareggelid káosz, rengeteget voltak kint a szabadban és azzal foglalkoztak, amit szeretnek. Csodálatosan felszabadultak voltak.... És én ezt szeretném nekik minden napra.
Másodszor az a közeg, bármennyire is kicsi, bármennyire is vannak keresztény nevelésű gyermekek, az én gyerekeimből nem mindig a jót hozza ki. Persze itthon átbeszéljük a dolgokat, de amikor 9 évesen kell olyan dolgokról beszélni, amiről szerintem elég lenne 14-15 évesen, vagy amikor egy osztálytárs állandóan piszkálja a gyermekemet, a másik nem túl jó dolgokra tanítja, a harmadik fogdossa... Kész káosz ez a világ. Én nagyon szeretem a tanítványaimat, és igyekszem a kis lelküket is ápolni, de az én gyermekeimet nem érzem elég érettnek ahhoz, hogy az idejük nagy részét legfőképp világi, neveletlen, Istent nem ismerő és nem szerető gyerekek között töltsék.
A "hogyan" még várat magára, de hiszem, hogy Isten megadja a választ az imáinkra.
Kedvesem már nem megy vissza Angliába dolgozni -több okból kifolyólag-, aminek nagyon örülök. Iszonyatosan nehéz volt nélküle minden téren helytállni, de legfőképp a nevelésben. Isten nem véletlenül férfi és nő számára alkotta meg a családot, ezt most igazán megtapasztaltam. A gyerekek, de főleg a lányunk nagyon megszenvedte apa hiányát. És most kezdi újra megtalálni azt a biztonságot, ami régebben körülvette őt. Azt mondta, hogy ő csak apa és anya karjai közt érzi magát biztonságban...
A jövőt illetően mindig sok a kérdőjel, de igyekszem megelégedni a jelenlegi helyzetünkkel és hinni, bízni abban, hogy Isten mindent idejében elrendez. Egy biztos: nyáron ismét újra Bózsva, immáron az egész család együtt, egész nyárra. Megyünk táboroztatni, és már mindannyian nagyon várjuk. Még ha dolgozunk is, csodás feltöltődés ott lenni.
A munkámat még mindig szeretem, annak ellenére, hogy azért néha vannak nehézségek. De Istennek nagyon hálás vagyok érte. Nem könnyű dolog összeegyeztetni a családi, háziasszonyi, gyülekezeti dolgokat és a munkát, és sokszor rettenetesen el is fáradok. De olyan jó, hogy kapok újra erőt Istentől és támogatást a családomtól.
A mi életünk folyik tovább a maga kis nyugodt (és néha kevésbé nyugodt) medrében.
Gyűrjük a sulit a gyerkőcökkel, és az ezzel kapcsolatos gondolataim, tapasztalataim folyton ugyanoda húznak vissza... Oda, ahonnan elindultunk... Reméljük, jövőre meg tudjuk valósítani, hogy otthon tanuljanak ismét, sokkal nagyobb szabadságot és érzelmi, fizikai biztonságot kapva ezáltal. Pedig a mi sulink még aránylag konzervatív, kis létszámú, meleg légkörű, szerető pedagógusokkal... De a megerősítést mindig az otthontanulásra kapom minden tekintetben.
Először is, azt gondolom, hogy rengeteg mechanikus, elméleti, írásos, felesleges dologgal tömik már az elsős gyerekeket is. Azokon a napokon, amikor hazaérünk délután 4 körül, és még fél 7-ig tanulunk, mert a gyerekem a suliban, a sok zsibongó társa közt képtelen megírni a háziját, kicsit besokallok. Nem nagyon voltak betegek ezen a télen, hála az Úrnak, de az itthon töltött pár nap ég és föld volt a sulihoz képest. Nyugodtan, és aránylag gyorsan (kb. 2 óra alatt több, mint egy napi tananyagot) megtanultam velük. Nem volt reggeli öltözzmárcsináldahajadeddareggelid káosz, rengeteget voltak kint a szabadban és azzal foglalkoztak, amit szeretnek. Csodálatosan felszabadultak voltak.... És én ezt szeretném nekik minden napra.
Másodszor az a közeg, bármennyire is kicsi, bármennyire is vannak keresztény nevelésű gyermekek, az én gyerekeimből nem mindig a jót hozza ki. Persze itthon átbeszéljük a dolgokat, de amikor 9 évesen kell olyan dolgokról beszélni, amiről szerintem elég lenne 14-15 évesen, vagy amikor egy osztálytárs állandóan piszkálja a gyermekemet, a másik nem túl jó dolgokra tanítja, a harmadik fogdossa... Kész káosz ez a világ. Én nagyon szeretem a tanítványaimat, és igyekszem a kis lelküket is ápolni, de az én gyermekeimet nem érzem elég érettnek ahhoz, hogy az idejük nagy részét legfőképp világi, neveletlen, Istent nem ismerő és nem szerető gyerekek között töltsék.
A "hogyan" még várat magára, de hiszem, hogy Isten megadja a választ az imáinkra.
Kedvesem már nem megy vissza Angliába dolgozni -több okból kifolyólag-, aminek nagyon örülök. Iszonyatosan nehéz volt nélküle minden téren helytállni, de legfőképp a nevelésben. Isten nem véletlenül férfi és nő számára alkotta meg a családot, ezt most igazán megtapasztaltam. A gyerekek, de főleg a lányunk nagyon megszenvedte apa hiányát. És most kezdi újra megtalálni azt a biztonságot, ami régebben körülvette őt. Azt mondta, hogy ő csak apa és anya karjai közt érzi magát biztonságban...
A jövőt illetően mindig sok a kérdőjel, de igyekszem megelégedni a jelenlegi helyzetünkkel és hinni, bízni abban, hogy Isten mindent idejében elrendez. Egy biztos: nyáron ismét újra Bózsva, immáron az egész család együtt, egész nyárra. Megyünk táboroztatni, és már mindannyian nagyon várjuk. Még ha dolgozunk is, csodás feltöltődés ott lenni.
A munkámat még mindig szeretem, annak ellenére, hogy azért néha vannak nehézségek. De Istennek nagyon hálás vagyok érte. Nem könnyű dolog összeegyeztetni a családi, háziasszonyi, gyülekezeti dolgokat és a munkát, és sokszor rettenetesen el is fáradok. De olyan jó, hogy kapok újra erőt Istentől és támogatást a családomtól.
