December

Igen, újra eljött és milyen hamar... És ez most karácsonyig nem lesz egyszerű. Jövő héten négy koncertem lesz Bécsben (nagyon várom!!!!!!!!), aztán vizsgáztatunk a zeneiskolában még téli szünet előtt, a gyerekekkel erre készülünk, valamint az iskolában lesz egy hálaadó nap, ahol szintén zenélünk. A gyülekezettel is szervezünk programokat a hajléktalanok, szegények megsegítésére. Közben Gréta a héten nem volt, és jövő héten sem megy suliba, úgyhogy itthon tanulunk mindent. Előjött az asztmája és ilyenkor nem szívesen viszem közösségbe, tavaly is pont a Mikulásos hetet töltöttük a kórházban, és ez most nagyon nem hiányzik... Örülök annak, hogy megtehetem ezt itt.

A tanulással haladunk, most már azért többet kell, mint eddig, de még mindig jól megy:-) Ha dolgozom, akkor nagyival tanul, néha apával, szóval beosztjuk és olyan jó így. Gréta jobban szeret itthon lenni, tanulni, mint az iskolában. Megértem. Még akkor is, ha ez egy keresztény iskola, tényleg aránylag nagyobb számú hívő családból származó gyermekkel, nagyon leterhelő tud lenni. Itt is megcsinálnak olyan dolgokat a gyerekek, hogy néha igencsak meglepődök... Bár tudom a hátterüket és ez választ ad mindenre, és nagyon sajnálom őket, hogy a család nincs ott biztos pontként a hátuk mögött. De pont ez, a zsivaj, a nemakarom, nemtanulom, nemcsinálom, nemérdekelsz, utállak, stb... ami lefárasztja a gyermekemet. Nem mintha ő nem csinálna ilyeneket, de az iskolában ezeknek a kezelésére nem igazán van lehetőség. Meg aztán itthon tényleg a saját tempónkban haladhatunk, sokkal szabadabb, sokat cicázik, segít nekem, rajzol, stb... Ez nem azt jelenti, hogy nem fog járni hetente kétszer, de most jó, hogy így lehet. 

Szóval erőgyűjtés és irány a DECEMBER!!!

Hamarosan találkozunk...

Drága Jutikám!

Mióta ismerlek, nagyon a szívembe zártalak. Mindig mosolygós, kedves és igazán Istenben hívő emberként fogok rád emlékezni. Az elmúlt szűk egy év alatt véghezvitt küzdelmed örök példa lesz számomra. Az, hogy hogyan bíztad Istenre a betegségedet, hogyan adtál hálát a szabadításért és hogyan fogadtad el halálod előtt a megváltoztathatatlant... Nem adtad fel a küzdelmet, de elfogadtad Isten akaratát. És én biztos vagyok benne, hogy elkészültél, te már győztél. Legközelebb már csak akkor nyitod ki a szemedet, amikor nem lesz több szenvedés, sírás és megkapod azt a felülmúlhatatlan ajándékot, ami ezt a földi küzdelmedet koronázza. Nagyon fogsz hiányozni. De hiszem, hogy nemsokára visszajön az Úr ígérete szerint, és nagyon szeretnék azok között lenni, akik majd még találkozhatnak veled. Addig pedig pihenj békességben... Hosszú, örök élet vár még rád!

Szeretettel gondolok rád: Bea

Benéz még ide néha valaki?

Ha nem, az sem probléma, hiszen elsősorban magamnak, magunknak jegyzek le az életünkből egy-két dolgot... Az elmúlt bő fél év blogügyileg elég ritkára sikerült... Nos, ez van, bár nem mintha ne lett volna mit írni, sőt... De valahogy ez most így alakult.

Megkezdtük Grétával az iskolát, félig-meddig itthon. Ez azt jelenti, hogy hetente két napot töltünk a suliban, a többit pedig itthon. Azaz én még plusz egy fél napot bent vagyok, no nem mint tanuló (bár az elmúlt 2 hónap alatt rengeteget tanultam Istenről és a hitről, csodálatos kollégáimnak köszönhetően), hanem mint furulyatanár. Sok mindenen gondolkoztunk, imádkoztunk, de végül, vagyis a jelenlegi állás szerint itt tartunk. Hogy hogy lesz jövőre? Nem tudom, de már kezdek leszokni arról, hogy akarjam tudni. Isten majd mindent megmutat, ha eljön az ideje. Egyenlőre úgy tervezem, hogy jövőre is így folytatjuk, plusz egy iskolással, hiszen Gergő jövőre elsős lesz...

De ne szaladjunk ennyire előre. Tartottam egy kicsit a dologtól, hogy hogyan fogom megoldani munka mellett az otthontanítást, de egyenlőre még megy a dolog. Nem visszük túlzásba azokon a napokon amikor itthon vagyunk. Konkrétan a 2 napon kívül még heti 4-5 órát tanulunk és így is előrébb járunk, mint az osztály. A többi idejét szabadon és ha lehet, a szabadban tölti. Jó így:-) Nagyon hálás vagyok Istennek ezért a lehetőségért. Sokszor elbizonytalanodom a nehézségek miatt (mert azért azok is vannak), de a kitűzött cél mindig további kitartásra sarkall.

Gergő továbbra is ovis, és nagy meglepetésemre rengeteget változott az elmúlt hónapok alatt. Attól tartottam, hogy nem mostanában fog még megérni az iskolára, hiszen semmi nem kötötte le, ami úgymond tanulással kapcsolatos. Se rajzolni, se feladatokat megoldani, semmi ilyesmit nem szeretett csinálni. De most ennek is eljött az ideje, örülök, hogy nem erőltettem. Most magától szól, főként amikor Grétával tanulunk, hogy ő is tanulni szeretne, és nagyon kitartó, szépen elkészít mindent, amit elé rakok. Az oviban is hasonlóan vélekednek róla az óvónők, sokat komolyodott. Sokat imádkozunk és beszélgetünk azért, hogy ne vegye át azokat a dolgokat, amik Jézust szerető gyerekekhez nem illenek és örülök neki, hogy kevés ilyet tapasztalok nála. Mindazonáltal nehéz ez az ovi kérdés, de most egyenlőre maradunk így. A jövő év még sok kérdőjelet rejt magában, mivel a két gyerkőcöm nem jön ki túl jól egymással. Tudom, nem csak nálunk van ez így, de ha itthon vannak mindketten, nincs könnyű dolgom. De abban is biztos vagyok, hogy erre is van megoldás Istennél, sok türelem és felülről jövő bölcsesség kell ahhoz, hogy jól tudjam a kis szívüket egymás felé fordítani. Nem mondom, hogy nem nehéz, sokszor nagyon belekeseredek, de épp ezek a küzdelmek tesznek edzetté. Sajnos nagyon hajlamos vagyok bármit feladni, ha egy nehézséggel kerülök szembe, és most tanulom azt, hogy ezek inkább megerősítsenek, ne pedig elgyengítsenek. Hogy ne őrlődjek sokáig a problémán, hanem a megoldást keressem, és bízzak Abban, Aki mindent lát és tud, és a segítségemre siet, ha kérem...

Az iskolában egyébként én is jól érzem magam, hálás vagyok azért a tanári karért, ahová kerülhettem. A gyerekekért pedig még inkább. Olyan öröm azokat tanítani, akik nem csak a szüleik kedvéért járnak, és elmondhatom, hogy szinte minden gyerekem önszántából és örömmel jön órára. Én sokszor még úgy érzem magam, mint egy elsős gyerek először az iskolapadban. A gyerekeim előtt csak fél évet tanítottam, és most szinte újra kell kezdenem mindent. Nem tudom meddig lehetek itt, mert még talán mást is tartogat számunkra a jövő, de hálás vagyok azért, hogy ezt Isten így rendezte.

A kis tanyánkon pedig zajlik az élet, nagyon szeretünk itt lakni, megfizethetetlen a nyugalom. Csodás volt a nyár és gyönyörű az ősz is itt nálunk. Újra begyújtunk a kandallóba, nagyon szeretem, amikor pattog a tűz. Egyre többet sütünk majd mindenféle finomságokat, hiszen azt is lehet benne.

 Voltunk nyaralni ismét Keszthelyen, csodás időnk volt, volt még családos tábor, zenei tábor... Most hétvégén kettesben férjjel Bécs...
Szóval igazán nem panaszkodhatom (pedig szoktam... sajnos...)

Miért?

A nagyapámmal kezdődött tavalyelőtt, a nagynénémmel folytatódott tavaly... És most újra egy közeli drága ismerős a gyülekezetünkből... Aki most kezdte el a harcot... A rák ellen... Az előbbieknek sajnos nem sikerült győzni felette... Maximálisan bízom Istenben, hogy neki sikerülni fog. Fiatal, nyáron ment férjhez...
És csak keresem a szavakat és újra meg újra kérdem, hogy miért... Még fel sem dolgoztam az egyiket és jön  a következő... Odáig mindenképpen eljutottam ez idő alatt, hogy örök élet nélkül az emberi élet semmit nem ér. Tulajdonképpen akár születésünkkor már véget is vethetnénk az életünknek, mert bármit teszünk, mondunk, szerzünk, birtokolunk, annak egyszer - és csak Isten tudja, mikor lesz az az egyszer - vége lesz. Megváltoztathatatlanul és végérvényesen... És ha itt megállnánk, akkor tényleg nem lenne értelme. De a jó hír, hogy aki ismeri minden porcikánkat, és elkísér minket életünk minden pillanatában, annyira szeret minket, hogy inkább elviselte a saját fiának a szenvedéseit és a halálát, semmint nélkülünk éljen egy örökkévalóságon át. És ezen a háttéren a halál "csak" egy állomás lesz az életünkben. Egy nehéz, érthetetlen és rendkívül fájó állomás... De van tovább... Biztosan van tovább...

Régen írtam...

Éljük napjainkat hol nyugodtabban, hol nagyon elfoglaltan. Még mindig nagyon szeretünk itt lakni, vagyis mondhatnám, egyre jobban. A nyugalom és a csend megfizethetetlen.
A gyerkőceim pedig egyre jobban kezdenek összecsiszolódni, és én nagyon szeretek az anyukájuk lenni.Fantasztikus látni ahogy napról napra fejlődnek. Betegségek most is akadnak - decemberben voltunk Grétával egy hetet kórházban az asztma miatt - de azt hiszem, kezdem megtanulni őket a helyükön kezelni. Kezdem Grétámat így elfogadni és békességben elviselni ezeket a dolgokat. Nagyon aggódós típus vagyok és a kórházakat különösen nem kedvelem, de talán kezdek úgymond belerázódni. Igen, nekem ilyen vékonyka, beteges kislányom van, aki sajnos valószínűsíthetően a terhesség alatti dohányzás miatt ennyit beteg. Úgyhogy ne mondja nekem senki, hogy nem okoz gondot napi pár szál cigi. Nem arra lettünk teremtve, hogy tönkretegyük a saját és így gyermekünk szervezetét is. Nem vádolom és nem ítélem el a vér szerinti anyukáját, csak nagyon sajnálom, hogy így alakult... De bízom abban, hogy Isten teljesen helyreállítja a szervezetét, hiszen szegénykém nem tehet semmiről.
Egyébként nagyon érdekes megfigyelni, hogy mit "hoztak" magukkal, mármint milyen örökséget. Gréta abszolút vezéregyéniség (tekintélyellenes típus), mindemellett rendkívül érzékeny. Gergőnek pedig óriási szíve van (tekintélytisztelő), és igencsak konfliktuskerülő, na nem mondom, azért néha nála is kiborul az a bizonyos bili, de legtöbbször inkább lemond mindenről a másik javára. Nem egyszerű ezt a két jellemtípust egyensúlyba hozni, pláne feltétel nélküli szeretettel... Megpróbál az Úr rendesen... De úgy érzem, egyre jobban, mélyebben szeretem őket.
A mostani napjaink egyébként aránylag nyugodtabbak, P-nek is kevesebb a munkája így télen, én pedig már nem dolgozom (de ez egy másik történet, így döntöttünk és jó döntés volt).
Az ovi, nos kétes érzéseket kelt bennem. A két óvónőm a világ legszuperebb óvónői azt hiszem, a gyermekközösségről már nem mondhatom el ugyanezt... Úgyhogy jövőre más utak elé nézünk, de erről majd később.

Részletek a konyhából: