A motivációról

A történet ott kezdődik, hogy van nekem 2, azaz kettő darab gyerkőcöm, akik kb. mindenben különböznek egymástól. Az egyik fiú, a másik lány, az egyik barna, a másik szőke, az egyik kreatív, a másik nem, az egyik szereti a hagymát, a másik nem, az egyik szeret énekelni, a másik nem (pedig neki is szép tiszta hangja van), valamint az egyiket minden érdekli, a másikat pedig eléggé kevés dolog (na jó, nem akartam azt írni, hogy semmi, mert azért ez így nem igaz). Úgyhogy elkezdtem kutakodni motiváció témakörben, még eléggé az elején vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy nehézséget okoz majd a gyerekemet rávenni valamire, de mégis nyakig ülök most ebben a helyzetben, ami néha eléggé elkeserít. Míg Gréta szinte mindenre rávehető (általában mindenféle külső motiváció nélkül), addig Gergő külső motiváció hatására (akár pozitív, akár negatív) is "tétlen" marad. Azt nem mondhatnám, hogy semmi nem érdekli, csak nem igazán azok, amik szerintem kellene hogy érdekeljék. Elég nehezen tudom elfogadni például ezt a fegyveres korszakot, de valahogy ezt is igyekszem jóra fordítani. (Különben is, a Biblia is tele van "harcos" történetekkel, kezdve a kedvenc Góliáttól ugyebár...) Igyekszünk várakhoz kirándulni és ez eddig nagyon bejött. Ha mást nem, majd ilyen témában fogunk olvasni, számolni tanulni, keresek várakról, harcosokról szóló énekeket, próbálom a rajzolgatást, színezést is ebben a témakörben megvalósítani, másokat is belecsempészve. Legalábbis addig, amíg más motivációt nem találunk neki. Persze azért lesz más is, hiszen az ember nem mindig azt teszi, amihez kedve van, de hogy ne váljon teljesen érdektelenné a dolgok iránt, ki kell elégíteni az alapszükségleteit, érdeklődési körét. Mondjuk vannak olyan dolgok, amiket nem értek. Hogy miért vonzza őt annyira a rossz, (csúnya zene, tetoválás, vagányság, motor...) amikor én állandóan ezeknek az ellenkezőjére tanítom. Elég, hogy a szomszédunkban (már nem sokáig, hiszen 1-2 hét és költözünk, juhéjj!) van két huszonéves srác, akik hát hogy is mondjam, nem igazán jó példát mutatnak neki. De nem zárhatom el teljesen a világtól, és nincs is velük sokat, de elég hogy látja a tetkójukat, a piercingeket, hallja, hogy mit hallgatnak, és ez szerinte olyan nagyfiús... Persze azért a véleményét is megmondja nekik a cigizésről, vagy akár a szombati munkáról:-) Szóval nem tudom, nehéz ellensúlyozni ezt a sok rosszat, igyekszem neki a dolgok szép oldalát megmutatni, és valahogy kieszközölni, hogy ne a nekem való megfelelés miatti kényszerből, hanem belső döntés alapján válassza a jót. Még nem tudom hogyan kell. És sokszor elkeseredek, de aztán eszembe jutnak olyan bibliai személyek, akiknek az élete igazán nem volt egyszerűnek és hívőnek mondható, Isten mégsem hagyta el őket és ők pedig engedtek az Ő vonzásának. De az is a problémám, hogy általában messzemenő következtetéseket vonok le, hiszen még csak 4 éves. Meg aztán hitetlen is vagyok. A mondás szerint kutyából nem lesz szalonna, de a mennyben viszont minden szalonna kutyából van/lesz... A lényeg, hogy miközben szeretem, igyekszem jó példát mutatni neki, és szilárdnak, következetesnek lenni, a szabadságát is hagyjam meg, hiszen Isten sem erőszakol ránk semmit. És nem egy olyan esetet láttam már, hogy otthonról kiszabadulva a gyerekek teljesen felrúgták a családi értékeket, és az addigi görcsös megfelelni akarás helyett teljesen más irányba ment el az életük.
Nagyon szeretem a gyerekeim és szeretném igazán jól, Istennek nevelni őket... Hála Neki, hogy van kihez fordulni bölcsességért (jó lenne, ha ezt gyakrabban tenném, mert sajnos még mindig túl sokszor próbálom saját kútfőből megoldani a problémákat).
És nem hagyhatom úgy abba ezt a bejegyzést, hogy ne írnék az én drága egyetlen kisfiam pozitívumairól is. Hiszen azok is vannak neki, csak mivel most egy olyan életkorban van, hogy néha több a gond vele, mint az öröm, ezért ezekről hajlamos vagyok elfelejtkezni. Rendkívül jószívű gyermek, a nővérével (aki valljuk meg sokat szapulja szegénykémet, és anyáskodik is felette rendesen) szinte mindenét megosztja, legtöbbször magától, úgy, hogy nem is kértük rá. Nagyon ragaszkodó, leginkább anyás, de apának viszont szeret segíteni a "férfias" dolgokban. Nagyon nyitott, mindenkiről a jót feltételezi (a múltkor meg is járta szegénykém. Itt sétált a kapunk előtt egy kisfiú, ő pedig megkérdezte tőle: Szia, én Gergő vagyok, téged hogy hívnak? Válasz: Mi van te takony? Hát, ez eléggé megviselte.) És még sorolhatnám, de indulnom kell, vár a házikónk, hogy elvégezzük az utolsó simításokat:-)

Képek a nyaralásról

Nyár

Grétám szülinapja után nem sokkal én is betöltöttem a 3. x-et, no igen. Ennek is eljött az ideje, lehet, hogy egyszer én is felnövök? Bár még most is sokszor érzem azt, hogy olyan jó lenne, ha valaki ott állna mögöttem és megmondaná mit tegyek, meg aztán néha egy-két atyai pofon sem ártana nekem... Sok mindent még csak most tanulok, főleg a felelősségvállalást a döntéseimért... Még ha rosszak is... Épp ezért elég hezitáló típus vagyok, inkább nem döntök, minthogy rosszul döntsek. De nincs mese, meg kell tanulnom ezt is, főképp így kétgyermekes anyaként.
Egyébiránt jól vagyunk, bár ez a meleg kicsit mindenkit megbolondít a családban (engem például kifejezetten frusztrál), de elviseljük kicsit több lazasággal és toleranciával. Vasárnaptól pedig talán még elviselhetőbb lesz, hiszen megyünk a Balatonra, és megejtünk egy-két ismerős-és rokonlátogatást is. NAGYON VÁROM!!! Végre együtt leszünk egy teljes hétig mind a négyen. És amikor hazajövünk, akkor jön csak a java, hiszen (remélem, de nem akarom elkiabálni) költözünk. Nincs még teljesen készen minden, de a lényeges dolgok már majdnem megvannak ( még 2-3 napi munka). Ezt is nagyon várom, várjuk mindannyian. A szabadságot, és a nyugalmat, amit az a hely ad. Kicsi, apróka, de otthonos, kedves és a miénk. És pont ma költöznek oda az ismerőseink tőlünk kb. 300 méterre, így egyedül sem leszünk teljesen. Ugyanis ez úgy történt, hogy amikor mi megvettük ezt a házikót, találtunk egy másikat nem messze tőlünk, és az ismerősi körünkben ajánlgattuk, egy 3 gyermekes család pedig meg is vette.
Egy-két dilemma is jut a nyárra... Kaptam egy állásajánlatot... Vajon elfogadjam? Vagy ne? Anyagilag nagy szükségünk lenne rá, de akkor a gyerkőcökkel sokkal kevesebbet tudnék lenni. És ezzel összefüggően ősztől ovi? Vagy családi napközi, amit nagyon-nagyon szeretünk, de nincs túlságosan közel... Nem tudom... Imádkozom, és várok... Csendben (néha nagyon nehezen), az Úrra... És közben sokszor pocsék anyának érzem magam... De Ő mindig felemel... És biztosan választ is ad. Idejében.

És zárásul legújabb családtagunk Grétával ( a bal oldali, vagy a jobb? én már nem is tudom), aki Buksi névre hallgat: