Egyik kedvenc könyvem, Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül. Sokadjára olvasom, és most kezdem újra bibliatanulmány formájában. Ha többen lennétek, akik olvastok, felvetném, hogy olvassuk együtt és "beszéljük meg", mert nekem rengeteget adott és ad most is.
Mai (és mostanában ez a legfőbb) aggodalmam a gyermekeim egymással való kapcsolata. Ez az, amit a Linda által említett aggodalom dobozkába szeretnék ma tenni, így helyezve az Úrra ezt a terhet. Rengeteget beszéltem, idegeskedtem, sírtam, imádkoztam már ezért a dologért, de rájöttem, és újból rá kellett, hogy jöjjek, én ezt képtelen vagyok megoldani és egyedül hordozni. Ezért most odaadom Istennek őket, az ő kapcsolatukat és hiszem, hogy amit én nem tudok elvégezni bennük, Ő megfogja tenni.
Hiszem azt, hogy semmi sem véletlen, így az sem, hogy ezt a két gyermeket bízta ránk az Úr. Még nem látom, hogy mit hoz ki ebből a most nem túl rózsás helyzetből, de hiszem, hogy mindannyiunknak javunkra lesz. Nem tudom, miért alakult így, hibáztattam magamat, őket, a környezetet és már ezer dologban kerestem az okot, és teljes erőbedobással igyekeztem megoldani a magam vehemenciájával. Most csak szeretnék csendben maradni, imádkozni és mindkettőjükkel kettesben beszélgetni, nyugodtan, szeretettel. Az aggodalmaskodásnak, vádaskodásnak, újabb lelki fröccsnek már semmi értelmét nem látom. "Csak" szeretni őket, így, ahogy vannak, a többit pedig Istenre bízni...
De bármennyire is nehéz ez most, biztosan tudom, hogy ők az én legnagyobb kincseim és az egyik legjobb dolog, ami történt velem eddig. Csak nehezen viselem, ha egy problémát nem tudok megoldani. Persze, ha így lenne, akkor nem lenne szükségem Istenre... Most pedig... Csak Őrá vágyom...
