Aaaanyira jó volt

 végre találkozni a testvérekkel a gyülekezetben. Még ha csak egy nap erejéig gyűlhettünk is össze, mert a harmadik hullám miatt újra be kell zárni, feledhetetlen volt. A gyerekek, fiatalok és mi felnőttek is nagyon örültünk egymásnak. Most muszáj lesz ebből töltekezni egy darabig...

Nagyon boldog vagyok, hogy van egy szuper kis ifjúságunk a gyülekezetben, a fiatalok nagyon szeretnek együtt lenni és mi igyekszünk, hogy ebben a nehéz időszakban is legyenek közös programjaik. Rendkívül fontos nekik.

Olyan érdekes, hogy

 vannak napok, amikor egy csomó dolgot el tudok végezni, és vannak olyanok, amikor meg alig van látszata annak, amit csináltam. Ma az előbbi volt, ami nagyon jólesett, és nem is fáradtam el annyira, mint amikor például a héten csak ápoltam a kis betegeimet. Örülök, hogy ma tudtam rendes ebédet főzni, közben ment a mosógép, mosogatógép. A kicsik is pont úgy aludtak, játszottak, voltak velem, mellettem, hogy lehetővé tették mindezt. Hálás vagyok az ilyen napokért, órákért, és próbálom jól az eszembe vésni mindezt, mert amikor nem jól sül el egy nap, nagyon el tudok keseredni. Pedig tudom, hogy egyik nap sem egyforma és attól, ha valami nem úgy sikerül, mint ahogy elterveztem, még nem áll meg az élet és minden jó úgy, ahogy van. Csak hát még mindig, négy gyerek mellett is nehezen engedek a maximalizmusból, abból, hogy mindig, minden rendben legyen és persze mindent én oldjak meg mindig. De a mérgelődős, nem haladós, rossz kedvű napok után rájövök arra, hogy nem ér ennyit az egész, hogy feláldozzam a feladatok oltárán a saját és családom békességét. Ezt tanulom most, hogy ha lehet, még nap közben észrevegyem és elengedjem, ami épp nem megy. Kemény önismereti próba, de szükséges.

Sok minden

 történik velünk mostanában, pozitív és negatív dolgok egyaránt.

Egyetlen lánykám nyolcadik osztályos, ezért az elmúlt időszak a felvételiről szólt. Hála Istennek, tegnap megvolt a szóbeli is, úgyhogy le is zárhatjuk ezt a témát. Már nagyon megterhelő volt számomra. Kitalálni, hogy mégis hova, merre, aztán a készülés sem volt zökkenőmentes, de túl vagyunk rajta. Egy pár hónapig. Mert aztán következik a nagyfiam... 

A kamaszkor két kamasszal továbbra is rendkívül izgalmas... Erről ennyi elég is lesz...

Egészség szempontjából nem állunk túl jól sajnos. Nagylányom folyamatos fejfájással, aluszékonysággal, szédüléssel küszködik. Jövő héten megyünk a neurológiára. Nekem pedig irány az ortopédia. A lúdtalp és a csípőficam így lassan 40 éves koromra nagyon leamortizált, rettentően fáj az egész lábam tőle, úgyhogy muszáj kezdeni vele valamit. A kicsik lassan 2 hete betegek, orrfolyás, láz, köhögés... Talán már látom a fényt az alagút végén, de azért kemény 2 hét volt.

Elegem van a pandémiából. A bezártságból. És csak most jön a harmadik hullám, durvább lesz, mint az eddigiek. Szeretek itthon lenni nagyon, és el is vagyok a kis nagycsaládom ellátásával, de rettentően hiányoznak a közösségi programok. De túléljük, kibírjuk. A végét ugyan még nem látom, de imádkozom kitartásért, erőért, egészségért. 

A jó hír legfőképpen az, hogy jön a tavasz, csodás lesz, legalább az udvarra többet tudunk kimenni. Vettünk a kicsiknek egy használt játszóteret, egész olcsón sikerült hozzájutni. Egy picit fel kell újítani, de így is használható, nagyon örülnek neki.

A legkisebb kakukkfiókánk 6 hónapos, és egyre inkább úgy tűnik, hogy örökre a mi kis fiókánk marad... Csodás dolog a nevelőszülőség, de nem megy nekünk az elengedés. Ha örökbe adható lesz a baba, szeretnénk örökbe fogadni. És itt, négy gyermeknél meg is állunk. Szívem szerint nem tudom mikor lenne elég, de az eszem azt súgja, itt álljunk meg. Így is óriási a feladat, és nem is könnyű. De az a jó, hogy Istennel együtt nem lehetetlen.