mi pedig Sajópetriben. Kemény döntés volt, de meghoztuk. Azért, hogy szabadok lehessünk. Vagyis hogy egyedül csak Istentől függjünk. Ne holmi cégektől, hitelektől, adósságoktól.
Apa kiment dolgozni a bátyjához, mi pedig a gyerekekkel visszaköltöztünk régi helyünkre, hogy ne legyünk egyedül. Azt beszéltük meg, hogy max. fél év, amit külön töltünk, azután ha "bejön" Anglia, akkor mi is megyünk, ha nem, akkor Apa hazajön. Bárhogy is lesz, bízom Istenben, hogy mindenből a legjobbat hozza ki. Egyik kedvenc könyvemet olvasom újra (Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül) és ez most nagyon sok erőt ad. A megelégedettségről, pozitív gondolkodásról (Pál levele alapján) beszél és arra tanít benne a szerző. A könyvben lévő egyik kis anekdota elmond mindent a lényegről: Két nő nézett ki a börtön ablakán. Az egyik sarat látott, a másik csillagokat. Én a csillagokat szeretném. És hiszem, hogy ezt a döntésemet Isten megáldja.
A munkámat továbbra is szeretem, bár vannak vezetőségi problémák a suliban, jelenleg az is kérdés, hogy kapunk-e fizetést a következő hónapban. Azért kezdtem el dolgozni 7 év itthonlét után, mert nagyon megterhelő volt a férjem vezette vállalkozásban úgymond bízni, annyira kiszámíthatatlan volt (nem a férjem hibájából), pláne a gazdasági válság után... Gondoltam, ha nekem lesz egy munkahelyem, ráadásul ugye tanári, ha jól csinálom, BIZTOS, hogy megkapom a pénzemet minden hónapban. És Isten most megtanít arra, hogy ne bízzak se munkahelyben, se fizetésben, semmi és senki másban, csak egyedül Őbenne. Merthogy semmi sem biztos, csak az Ő kegyelme. És ráadásul a saját gyerekeimmel sem tudok úgy foglalkozni, ahogy szeretnék, mert a bent töltött napok rengeteg energiát kivesznek belőlem. Úgyhogy akárhogy is alakul, újabb döntést kell meghoznom. Isten elsősorban az én két gyermekemet bízta rám, és csak utána a tanítványaimat. És ha a kettő nem megy egyszerre, változtatni kell.
Tanulni továbbra is tudunk Grétával, a félévi bizonyítványa nagyon jó lett ( bár én szigorúbb lettem volna). De szabad programunk, önfeledt játék, szinte semmi nincs. Mindig rohanunk valahova, minden feladattal sietni kell... És ez fárasztó.
Gabka írása az otthonoktatásról nagyon tetszett, sok igazságot megfogalmaz. A mi reggeleink sulinapokon katasztrofálisak. Fáradt gyerekek, fáradt anya, macskaetetés, kajakészítés, hajmosás, elpakolás, rohanás, idegeskedés... Kell ez nekem? Csak azért, mert nem bízom Istenben, hogyha Ő elhívott az anyaságra, a gyermekeim oktatására, akkor az ehhez szükséges anyagi javakat is megadja?! Ha csak akkora hitem lenne, mint egy mustármag... Hát igen... Ezért küzdök most. De minden, és mindenki, ami/aki körülvesz nagy hálával tölt el Isten iránt. Sokat segít Anya, Anyósomék, igaz nem dúskálunk, de mindenünk megvan (még több is), amire szükségünk van. Van egy nagyszerű férjem, csodás gyerekeim... És ami talán a legfontosabb, ismerhetem, szerethetem Istent és rábízhatom az életem.
A tanév végéig még minden marad így, de hogy azután hogy lesz még nem tudom... De "Ő" már tudja és ez nekem elég...
Apa kiment dolgozni a bátyjához, mi pedig a gyerekekkel visszaköltöztünk régi helyünkre, hogy ne legyünk egyedül. Azt beszéltük meg, hogy max. fél év, amit külön töltünk, azután ha "bejön" Anglia, akkor mi is megyünk, ha nem, akkor Apa hazajön. Bárhogy is lesz, bízom Istenben, hogy mindenből a legjobbat hozza ki. Egyik kedvenc könyvemet olvasom újra (Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül) és ez most nagyon sok erőt ad. A megelégedettségről, pozitív gondolkodásról (Pál levele alapján) beszél és arra tanít benne a szerző. A könyvben lévő egyik kis anekdota elmond mindent a lényegről: Két nő nézett ki a börtön ablakán. Az egyik sarat látott, a másik csillagokat. Én a csillagokat szeretném. És hiszem, hogy ezt a döntésemet Isten megáldja.
A munkámat továbbra is szeretem, bár vannak vezetőségi problémák a suliban, jelenleg az is kérdés, hogy kapunk-e fizetést a következő hónapban. Azért kezdtem el dolgozni 7 év itthonlét után, mert nagyon megterhelő volt a férjem vezette vállalkozásban úgymond bízni, annyira kiszámíthatatlan volt (nem a férjem hibájából), pláne a gazdasági válság után... Gondoltam, ha nekem lesz egy munkahelyem, ráadásul ugye tanári, ha jól csinálom, BIZTOS, hogy megkapom a pénzemet minden hónapban. És Isten most megtanít arra, hogy ne bízzak se munkahelyben, se fizetésben, semmi és senki másban, csak egyedül Őbenne. Merthogy semmi sem biztos, csak az Ő kegyelme. És ráadásul a saját gyerekeimmel sem tudok úgy foglalkozni, ahogy szeretnék, mert a bent töltött napok rengeteg energiát kivesznek belőlem. Úgyhogy akárhogy is alakul, újabb döntést kell meghoznom. Isten elsősorban az én két gyermekemet bízta rám, és csak utána a tanítványaimat. És ha a kettő nem megy egyszerre, változtatni kell.
Tanulni továbbra is tudunk Grétával, a félévi bizonyítványa nagyon jó lett ( bár én szigorúbb lettem volna). De szabad programunk, önfeledt játék, szinte semmi nincs. Mindig rohanunk valahova, minden feladattal sietni kell... És ez fárasztó.
Gabka írása az otthonoktatásról nagyon tetszett, sok igazságot megfogalmaz. A mi reggeleink sulinapokon katasztrofálisak. Fáradt gyerekek, fáradt anya, macskaetetés, kajakészítés, hajmosás, elpakolás, rohanás, idegeskedés... Kell ez nekem? Csak azért, mert nem bízom Istenben, hogyha Ő elhívott az anyaságra, a gyermekeim oktatására, akkor az ehhez szükséges anyagi javakat is megadja?! Ha csak akkora hitem lenne, mint egy mustármag... Hát igen... Ezért küzdök most. De minden, és mindenki, ami/aki körülvesz nagy hálával tölt el Isten iránt. Sokat segít Anya, Anyósomék, igaz nem dúskálunk, de mindenünk megvan (még több is), amire szükségünk van. Van egy nagyszerű férjem, csodás gyerekeim... És ami talán a legfontosabb, ismerhetem, szerethetem Istent és rábízhatom az életem.
A tanév végéig még minden marad így, de hogy azután hogy lesz még nem tudom... De "Ő" már tudja és ez nekem elég...
1 megjegyzés:
Hát komoly változások! AZ Úr adjon neked erőt ebben az időszakban, és ha Rá figyeltek, biztosan kitisztul, a "hogyan tovább is"
Én is nagyon szeretem azt a könyvet, régen olvastam már...
Megjegyzés küldése