Öregszem

Ez jelen állapotban azt jelenti, nincs több óvodásom. És ez olyan nagyon furcsa. Gréta iskolakezdése nem volt annyira, de most, Gergőé?!... Pedig nagyon élvezi, és nagyon kis drága, de akkor is. Már iskolás. Nem az én pici fiam. De a szomorkodás mellett örülök neki, hogy ilyen jó helyünk van, mindenkinek ilyet kívánok. Túléltük a fenntartóváltást, minden munkatársam megmaradt, sőt, bővültünk is. És annyira jó volt újra bemenni. Szeretek ott lenni.
Jó volt a nyarunk is, rengeteg volt a SZABADSÁG a Zemplén hegyei között és ezt ki maximálisan kihasználtuk. Találkoztunk régi jó ismerősökkel, szert tettünk új barátokra, teszvérekre. Fürkészkedtünk, kerekeztünk, lovagoltunk, sok-sok dinnyét ettünk, zenéltünk, csodás istentiszteleteket hallgattunk (leginkább én), rákot fogtunk, fürödtünk, boboztunk (én nem), egy pici időre apával is találkoztunk. És ami nem mellékes, egy nagy kő gördült le a szívünkről egy bizonyos dolog elrendeződése folytán.
Nem tudom meddig leszünk még külön (az elmúlt 2 hét ezen való rágódás megérne egy külön bejegyzést). A konklúzió, hogy még egy darabig bírjuk, de apa gyakrabban fog hazajönni, több időre. Mi pedig költözünk a suli közelébe, október elején. Addig bejárás, no nem minden nap, legalábbis amíg nem tanítok.
Pénteken leszünk 10 éves házasok. El sem hiszem... Úgy repülnek az évek. Ebben a 10 évben sok minden volt, mélységek, magasságok... De mindenért nagyon hálás vagyok. Legfőképpen azért, hogy a felesége lehetek. Tudom, és érzem, hogy nagyon szeret. És én is őt... Remélem, még sokáig lehetünk együtt, vagyis hamarosan újra együtt. Nagyon várom.

Nagyon jó

itt nekünk.  Estére rendesen elfáradunk, lévén fürkésztábor 180 fővel... A gyerkőcök remekül elvannak, egész nap a szabadban. Eddig kétszer esett, egész éjszaka, de nappal mindig jó idő volt, Isten kegyelmes hozzánk. Jó társaságban lenni, beszélgetni. És jó, hogy megbízhatok a gyerekeimben, és szabadjára engedhetem őket. Rendkívül élvezik.
Apa nagyon hiányzik, de itt, így talán elviselhetőbb.

Tegnap

egy szép bizonyítvánnyal lettünk gazdagabbak, Gréta kiváló lett szinte mindenből. Ami itthon nem megy, vagyis amit itthon velem nem akar tanulni, mert irtóra unja, azzal a suliban semmi gond nincs. Tanár bácsi mindig csak jókat mond róla és igazán szépeket írt a bizonyítványba. Úgyhogy most adott gondolkodnivalót nyárra ez a gyerkőc. Valószínűleg mindennapos iskola lesz belőle jövőre. Ha úgy érezzük majd, hogy néha sok, hála Istennek bármikor pihenhetünk majd. Nagyon szeretem nálunk (mármint a suliban) ezt a rugalmasságot, és ezt a szerető légkört, ahol tényleg a gyerekek a legfontosabbak. Szeretek ott dolgozni és végtelenül hálás vagyok, hogy ide járhatnak a gyermekeim.
Holnap pedig irány Bózsva... Még össze kell készülni, de nagyon várjuk!

Kicsit

Sűrű volt az elmúlt hét, el is fáradtam rendesen... Apa pénteken megérkezett, érte mentünk Debrecenbe. Szombat este a Reménység Férfikórust láttuk vendégül Miskolcon a gyülekezetben. Vasárnap Gréta szülinapját ünnepeltük. Hétfőn családi napot tartottunk a Harsányi Kalandparkban,  kedd szünnap. Szerda osztályozóértekezlet nekem, míg a család többi tagja a strandon süttette a hasát. Csütörtökön Gergő ovis ballagása volt, ma pedig készülünk holnapra, holnap este visszük apát a repülőtérre,  aztán továbbmegyünk Dunántúlra, rokonlátogatni... Huh...
Közben a sok sütisütés (és sajnos evés is) ide-oda lefárasztott.
De mindemellett nagyon jó volt megélni ezt a sok mindent.
És bárki bármit mond, amellett, hogy szeretem is, de több okból is jó pedagógusnak lenni. Jövőre kicsit ugyan változtatunk néhány dolgon, már ami a családi életünket illeti, de alapvetően nincs okom panaszra. Elégedett vagyok a fizetésemmel, nagyon jó kollégáim vannak, van egy csomó szabadságunk, azt csinálhatom, amit szeretek... Hálás vagyok Istennek mindezért.

Megszülettek

a kutyusok. Nagyon édesek, és rossz, hogy meg kell válnunk tőlük, de 6 kutyus egy kicsit sok lenne...
És ma levizsgáztattam a gyerekeimet, úgyhogy egy-két papírmunkától eltekintve nekem vége az évnek. Ügyes volt mindenki, büszke vagyok rájuk. De mindemellett végtelenül fáradt vagyok... A sok vezetés teljesen kikészítette a hátamat és a nyakamat, mostanában szinte állandóan fáj és ez nagyon megterhelő.
Apa jövő pénteken jön haza, addig még nyúzzuk a suli-ovit, de már nagyon évvége hangulat van mindenhol.
Nemsokára kezdődik Bózsvai táborozásunk, nyaralásunk, lelkileg feltöltődésünk. Igaz, hogy munka is lesz közben, de számomra az ott töltött idő nem minősül annak. Várom a találkozásokat, beszélgetéseket, kirándulásokat, előadásokat... Remélem minden jó lesz!

Apa itthon (volt), kiskutyá(i)nk lesz(nek)...

ésatöbbi...

Apa 2 hónap után végre hazajött hozzánk szűk egy hétre, ami nagyon jó volt. Nagyon nem szívesen engedtük vissza... De a célt nézzük és a független (vagyis csak Istentől függő) létet, ami segít az átvészelésben...
A gyerekek nagyon vágynak vissza Harsányba, rendszeresen mondják... Szeretnek itt is, de az azért mégiscsak a nyugalom és szabadság szigete volt nekik... Úgyhogy erősen gondolkodom... Ha tudnám mi lesz... De persze nem tudom... Mint ahogyan máskor sem...
Egy-két dolog biztos azért... Nyár végéig külön, (eddig beszéltük meg, aztán majd akkor meglátjuk, bírjuk-e még), apa Angliában, mi pedig szinte egész nyáron Bóóóóóózsván (remélhetőleg)... Én dolgoz, gyerekek segít nekem és nyaral... Ugyanis arra gondoltam, milyen jó "vóna" ott nekünk így apátlanul a hegyekben, ismerősök, gyerekek, lovak között sok beszélgetéssel, kirándulással, biciklizéssel... És megkérdeztem az illetékest, tudnék-e én ott valamit tenni-venni, annak fejében, hogy ott lehessünk... Még megbeszélés alatt van a dolog, de pozitív volt a hozzá(m)állás...:-) Úgyhogy gyerekek happy, én is happy és már alig várjuk a nyarat, hogy mehessünk. Addig már féllábon is kihúzzuk ezt a heti 3 nap sok kilométer vezetést, tanítást, itthon-suliban tanulást, késő esti főzést, egyedüllétet... Az Úr mindig ad erőt:-)
Ja és majd' elfelejtettem... Kiskutyáink lesznek... Pici, aranyos kuvasz kutyusok... Valakinek esetleg???

Aggodalmaim doboza

Egyik kedvenc könyvem, Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül. Sokadjára olvasom, és most kezdem újra bibliatanulmány formájában. Ha többen lennétek, akik olvastok, felvetném, hogy olvassuk együtt és "beszéljük meg", mert nekem rengeteget adott és ad most is.

Mai (és mostanában ez a legfőbb) aggodalmam a gyermekeim egymással való kapcsolata. Ez az, amit a Linda által említett aggodalom dobozkába szeretnék ma tenni, így helyezve az Úrra ezt a terhet. Rengeteget beszéltem, idegeskedtem, sírtam, imádkoztam már ezért a dologért, de rájöttem, és újból rá kellett, hogy jöjjek, én ezt képtelen vagyok megoldani és egyedül hordozni. Ezért most odaadom Istennek őket, az ő kapcsolatukat és hiszem, hogy amit én nem tudok elvégezni bennük, Ő megfogja tenni. 

Hiszem azt, hogy semmi sem véletlen, így az sem, hogy ezt a két gyermeket bízta ránk az Úr. Még nem látom, hogy mit hoz ki ebből a most nem túl rózsás helyzetből, de hiszem, hogy mindannyiunknak javunkra lesz. Nem tudom, miért alakult így, hibáztattam magamat, őket, a környezetet és már ezer dologban kerestem az okot, és teljes erőbedobással igyekeztem megoldani a magam vehemenciájával. Most csak szeretnék csendben maradni, imádkozni és mindkettőjükkel kettesben beszélgetni, nyugodtan, szeretettel. Az aggodalmaskodásnak, vádaskodásnak, újabb lelki fröccsnek már semmi értelmét nem látom. "Csak" szeretni őket, így, ahogy vannak, a többit pedig Istenre bízni...

De bármennyire is nehéz ez most, biztosan tudom, hogy ők az én legnagyobb kincseim és az egyik legjobb dolog, ami történt velem eddig. Csak nehezen viselem, ha egy problémát nem tudok megoldani. Persze, ha így lenne, akkor nem lenne szükségem Istenre... Most pedig... Csak Őrá vágyom...

Az élet szép

A férjem ugyan messze van, a gyerekeim néha "felfalják" vacsorára egymást, fáradt vagyok, és sok minden bizonytalan, de úgy DÖNTÖTTEM, hogy inkább a jó dolgokra figyelek. Szeretnék hálás, megelégedett szívet, mert van okom hálásnak lenni. Isten mindig figyel rám és érzem, tudom, hogy nagyon szeret.

Apa Angliában...

mi pedig Sajópetriben. Kemény döntés volt, de meghoztuk. Azért, hogy szabadok lehessünk. Vagyis hogy egyedül csak Istentől függjünk. Ne holmi cégektől, hitelektől, adósságoktól.
Apa kiment dolgozni a bátyjához, mi pedig a gyerekekkel visszaköltöztünk régi helyünkre, hogy ne legyünk egyedül. Azt beszéltük meg, hogy max. fél év, amit külön töltünk, azután ha "bejön" Anglia, akkor mi is megyünk, ha nem, akkor Apa hazajön. Bárhogy is lesz, bízom Istenben, hogy mindenből a legjobbat hozza ki. Egyik kedvenc könyvemet olvasom újra (Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül) és ez most nagyon sok erőt ad. A megelégedettségről, pozitív gondolkodásról (Pál levele alapján) beszél és arra tanít benne a szerző. A könyvben lévő egyik kis anekdota elmond mindent a lényegről: Két nő nézett ki a börtön ablakán. Az egyik sarat látott, a másik csillagokat. Én a csillagokat szeretném. És hiszem, hogy ezt a döntésemet Isten megáldja.
A munkámat továbbra is szeretem, bár vannak vezetőségi problémák a suliban, jelenleg az is kérdés, hogy kapunk-e fizetést a következő hónapban. Azért kezdtem el dolgozni 7 év itthonlét után, mert nagyon megterhelő volt a férjem vezette vállalkozásban úgymond bízni, annyira kiszámíthatatlan volt (nem a férjem hibájából), pláne a gazdasági válság után... Gondoltam, ha nekem lesz egy munkahelyem, ráadásul ugye tanári, ha jól csinálom, BIZTOS, hogy megkapom a pénzemet minden hónapban. És Isten most megtanít arra, hogy ne bízzak se munkahelyben, se fizetésben, semmi és senki másban, csak egyedül Őbenne. Merthogy semmi sem biztos, csak az Ő kegyelme. És ráadásul a saját gyerekeimmel sem tudok úgy foglalkozni, ahogy szeretnék, mert a bent töltött napok rengeteg energiát kivesznek belőlem. Úgyhogy akárhogy is alakul, újabb döntést kell meghoznom. Isten elsősorban az én két gyermekemet bízta rám, és csak utána a tanítványaimat. És ha a kettő nem megy egyszerre, változtatni kell.
Tanulni továbbra is tudunk Grétával, a félévi bizonyítványa nagyon jó lett ( bár én szigorúbb lettem volna). De szabad programunk, önfeledt játék, szinte semmi nincs. Mindig rohanunk valahova, minden feladattal sietni kell... És ez fárasztó.
Gabka írása az otthonoktatásról nagyon tetszett, sok igazságot megfogalmaz. A mi reggeleink sulinapokon katasztrofálisak. Fáradt gyerekek, fáradt anya, macskaetetés, kajakészítés, hajmosás, elpakolás, rohanás, idegeskedés... Kell ez nekem? Csak azért, mert nem bízom Istenben, hogyha Ő elhívott az anyaságra, a gyermekeim oktatására, akkor az ehhez szükséges anyagi javakat is megadja?! Ha csak akkora hitem lenne, mint egy mustármag... Hát igen... Ezért küzdök most. De minden, és mindenki, ami/aki körülvesz nagy hálával tölt el Isten iránt. Sokat segít Anya, Anyósomék, igaz nem dúskálunk, de mindenünk megvan (még több is), amire szükségünk van. Van egy nagyszerű férjem, csodás gyerekeim... És ami talán a legfontosabb, ismerhetem, szerethetem Istent és rábízhatom az életem.
A tanév végéig még minden marad így, de hogy azután hogy lesz még nem tudom... De "Ő" már tudja és ez nekem elég...

December

Igen, újra eljött és milyen hamar... És ez most karácsonyig nem lesz egyszerű. Jövő héten négy koncertem lesz Bécsben (nagyon várom!!!!!!!!), aztán vizsgáztatunk a zeneiskolában még téli szünet előtt, a gyerekekkel erre készülünk, valamint az iskolában lesz egy hálaadó nap, ahol szintén zenélünk. A gyülekezettel is szervezünk programokat a hajléktalanok, szegények megsegítésére. Közben Gréta a héten nem volt, és jövő héten sem megy suliba, úgyhogy itthon tanulunk mindent. Előjött az asztmája és ilyenkor nem szívesen viszem közösségbe, tavaly is pont a Mikulásos hetet töltöttük a kórházban, és ez most nagyon nem hiányzik... Örülök annak, hogy megtehetem ezt itt.

A tanulással haladunk, most már azért többet kell, mint eddig, de még mindig jól megy:-) Ha dolgozom, akkor nagyival tanul, néha apával, szóval beosztjuk és olyan jó így. Gréta jobban szeret itthon lenni, tanulni, mint az iskolában. Megértem. Még akkor is, ha ez egy keresztény iskola, tényleg aránylag nagyobb számú hívő családból származó gyermekkel, nagyon leterhelő tud lenni. Itt is megcsinálnak olyan dolgokat a gyerekek, hogy néha igencsak meglepődök... Bár tudom a hátterüket és ez választ ad mindenre, és nagyon sajnálom őket, hogy a család nincs ott biztos pontként a hátuk mögött. De pont ez, a zsivaj, a nemakarom, nemtanulom, nemcsinálom, nemérdekelsz, utállak, stb... ami lefárasztja a gyermekemet. Nem mintha ő nem csinálna ilyeneket, de az iskolában ezeknek a kezelésére nem igazán van lehetőség. Meg aztán itthon tényleg a saját tempónkban haladhatunk, sokkal szabadabb, sokat cicázik, segít nekem, rajzol, stb... Ez nem azt jelenti, hogy nem fog járni hetente kétszer, de most jó, hogy így lehet. 

Szóval erőgyűjtés és irány a DECEMBER!!!