December

Igen, újra eljött és milyen hamar... És ez most karácsonyig nem lesz egyszerű. Jövő héten négy koncertem lesz Bécsben (nagyon várom!!!!!!!!), aztán vizsgáztatunk a zeneiskolában még téli szünet előtt, a gyerekekkel erre készülünk, valamint az iskolában lesz egy hálaadó nap, ahol szintén zenélünk. A gyülekezettel is szervezünk programokat a hajléktalanok, szegények megsegítésére. Közben Gréta a héten nem volt, és jövő héten sem megy suliba, úgyhogy itthon tanulunk mindent. Előjött az asztmája és ilyenkor nem szívesen viszem közösségbe, tavaly is pont a Mikulásos hetet töltöttük a kórházban, és ez most nagyon nem hiányzik... Örülök annak, hogy megtehetem ezt itt.

A tanulással haladunk, most már azért többet kell, mint eddig, de még mindig jól megy:-) Ha dolgozom, akkor nagyival tanul, néha apával, szóval beosztjuk és olyan jó így. Gréta jobban szeret itthon lenni, tanulni, mint az iskolában. Megértem. Még akkor is, ha ez egy keresztény iskola, tényleg aránylag nagyobb számú hívő családból származó gyermekkel, nagyon leterhelő tud lenni. Itt is megcsinálnak olyan dolgokat a gyerekek, hogy néha igencsak meglepődök... Bár tudom a hátterüket és ez választ ad mindenre, és nagyon sajnálom őket, hogy a család nincs ott biztos pontként a hátuk mögött. De pont ez, a zsivaj, a nemakarom, nemtanulom, nemcsinálom, nemérdekelsz, utállak, stb... ami lefárasztja a gyermekemet. Nem mintha ő nem csinálna ilyeneket, de az iskolában ezeknek a kezelésére nem igazán van lehetőség. Meg aztán itthon tényleg a saját tempónkban haladhatunk, sokkal szabadabb, sokat cicázik, segít nekem, rajzol, stb... Ez nem azt jelenti, hogy nem fog járni hetente kétszer, de most jó, hogy így lehet. 

Szóval erőgyűjtés és irány a DECEMBER!!!

Hamarosan találkozunk...

Drága Jutikám!

Mióta ismerlek, nagyon a szívembe zártalak. Mindig mosolygós, kedves és igazán Istenben hívő emberként fogok rád emlékezni. Az elmúlt szűk egy év alatt véghezvitt küzdelmed örök példa lesz számomra. Az, hogy hogyan bíztad Istenre a betegségedet, hogyan adtál hálát a szabadításért és hogyan fogadtad el halálod előtt a megváltoztathatatlant... Nem adtad fel a küzdelmet, de elfogadtad Isten akaratát. És én biztos vagyok benne, hogy elkészültél, te már győztél. Legközelebb már csak akkor nyitod ki a szemedet, amikor nem lesz több szenvedés, sírás és megkapod azt a felülmúlhatatlan ajándékot, ami ezt a földi küzdelmedet koronázza. Nagyon fogsz hiányozni. De hiszem, hogy nemsokára visszajön az Úr ígérete szerint, és nagyon szeretnék azok között lenni, akik majd még találkozhatnak veled. Addig pedig pihenj békességben... Hosszú, örök élet vár még rád!

Szeretettel gondolok rád: Bea

Benéz még ide néha valaki?

Ha nem, az sem probléma, hiszen elsősorban magamnak, magunknak jegyzek le az életünkből egy-két dolgot... Az elmúlt bő fél év blogügyileg elég ritkára sikerült... Nos, ez van, bár nem mintha ne lett volna mit írni, sőt... De valahogy ez most így alakult.

Megkezdtük Grétával az iskolát, félig-meddig itthon. Ez azt jelenti, hogy hetente két napot töltünk a suliban, a többit pedig itthon. Azaz én még plusz egy fél napot bent vagyok, no nem mint tanuló (bár az elmúlt 2 hónap alatt rengeteget tanultam Istenről és a hitről, csodálatos kollégáimnak köszönhetően), hanem mint furulyatanár. Sok mindenen gondolkoztunk, imádkoztunk, de végül, vagyis a jelenlegi állás szerint itt tartunk. Hogy hogy lesz jövőre? Nem tudom, de már kezdek leszokni arról, hogy akarjam tudni. Isten majd mindent megmutat, ha eljön az ideje. Egyenlőre úgy tervezem, hogy jövőre is így folytatjuk, plusz egy iskolással, hiszen Gergő jövőre elsős lesz...

De ne szaladjunk ennyire előre. Tartottam egy kicsit a dologtól, hogy hogyan fogom megoldani munka mellett az otthontanítást, de egyenlőre még megy a dolog. Nem visszük túlzásba azokon a napokon amikor itthon vagyunk. Konkrétan a 2 napon kívül még heti 4-5 órát tanulunk és így is előrébb járunk, mint az osztály. A többi idejét szabadon és ha lehet, a szabadban tölti. Jó így:-) Nagyon hálás vagyok Istennek ezért a lehetőségért. Sokszor elbizonytalanodom a nehézségek miatt (mert azért azok is vannak), de a kitűzött cél mindig további kitartásra sarkall.

Gergő továbbra is ovis, és nagy meglepetésemre rengeteget változott az elmúlt hónapok alatt. Attól tartottam, hogy nem mostanában fog még megérni az iskolára, hiszen semmi nem kötötte le, ami úgymond tanulással kapcsolatos. Se rajzolni, se feladatokat megoldani, semmi ilyesmit nem szeretett csinálni. De most ennek is eljött az ideje, örülök, hogy nem erőltettem. Most magától szól, főként amikor Grétával tanulunk, hogy ő is tanulni szeretne, és nagyon kitartó, szépen elkészít mindent, amit elé rakok. Az oviban is hasonlóan vélekednek róla az óvónők, sokat komolyodott. Sokat imádkozunk és beszélgetünk azért, hogy ne vegye át azokat a dolgokat, amik Jézust szerető gyerekekhez nem illenek és örülök neki, hogy kevés ilyet tapasztalok nála. Mindazonáltal nehéz ez az ovi kérdés, de most egyenlőre maradunk így. A jövő év még sok kérdőjelet rejt magában, mivel a két gyerkőcöm nem jön ki túl jól egymással. Tudom, nem csak nálunk van ez így, de ha itthon vannak mindketten, nincs könnyű dolgom. De abban is biztos vagyok, hogy erre is van megoldás Istennél, sok türelem és felülről jövő bölcsesség kell ahhoz, hogy jól tudjam a kis szívüket egymás felé fordítani. Nem mondom, hogy nem nehéz, sokszor nagyon belekeseredek, de épp ezek a küzdelmek tesznek edzetté. Sajnos nagyon hajlamos vagyok bármit feladni, ha egy nehézséggel kerülök szembe, és most tanulom azt, hogy ezek inkább megerősítsenek, ne pedig elgyengítsenek. Hogy ne őrlődjek sokáig a problémán, hanem a megoldást keressem, és bízzak Abban, Aki mindent lát és tud, és a segítségemre siet, ha kérem...

Az iskolában egyébként én is jól érzem magam, hálás vagyok azért a tanári karért, ahová kerülhettem. A gyerekekért pedig még inkább. Olyan öröm azokat tanítani, akik nem csak a szüleik kedvéért járnak, és elmondhatom, hogy szinte minden gyerekem önszántából és örömmel jön órára. Én sokszor még úgy érzem magam, mint egy elsős gyerek először az iskolapadban. A gyerekeim előtt csak fél évet tanítottam, és most szinte újra kell kezdenem mindent. Nem tudom meddig lehetek itt, mert még talán mást is tartogat számunkra a jövő, de hálás vagyok azért, hogy ezt Isten így rendezte.

A kis tanyánkon pedig zajlik az élet, nagyon szeretünk itt lakni, megfizethetetlen a nyugalom. Csodás volt a nyár és gyönyörű az ősz is itt nálunk. Újra begyújtunk a kandallóba, nagyon szeretem, amikor pattog a tűz. Egyre többet sütünk majd mindenféle finomságokat, hiszen azt is lehet benne.

 Voltunk nyaralni ismét Keszthelyen, csodás időnk volt, volt még családos tábor, zenei tábor... Most hétvégén kettesben férjjel Bécs...
Szóval igazán nem panaszkodhatom (pedig szoktam... sajnos...)

Miért?

A nagyapámmal kezdődött tavalyelőtt, a nagynénémmel folytatódott tavaly... És most újra egy közeli drága ismerős a gyülekezetünkből... Aki most kezdte el a harcot... A rák ellen... Az előbbieknek sajnos nem sikerült győzni felette... Maximálisan bízom Istenben, hogy neki sikerülni fog. Fiatal, nyáron ment férjhez...
És csak keresem a szavakat és újra meg újra kérdem, hogy miért... Még fel sem dolgoztam az egyiket és jön  a következő... Odáig mindenképpen eljutottam ez idő alatt, hogy örök élet nélkül az emberi élet semmit nem ér. Tulajdonképpen akár születésünkkor már véget is vethetnénk az életünknek, mert bármit teszünk, mondunk, szerzünk, birtokolunk, annak egyszer - és csak Isten tudja, mikor lesz az az egyszer - vége lesz. Megváltoztathatatlanul és végérvényesen... És ha itt megállnánk, akkor tényleg nem lenne értelme. De a jó hír, hogy aki ismeri minden porcikánkat, és elkísér minket életünk minden pillanatában, annyira szeret minket, hogy inkább elviselte a saját fiának a szenvedéseit és a halálát, semmint nélkülünk éljen egy örökkévalóságon át. És ezen a háttéren a halál "csak" egy állomás lesz az életünkben. Egy nehéz, érthetetlen és rendkívül fájó állomás... De van tovább... Biztosan van tovább...

Régen írtam...

Éljük napjainkat hol nyugodtabban, hol nagyon elfoglaltan. Még mindig nagyon szeretünk itt lakni, vagyis mondhatnám, egyre jobban. A nyugalom és a csend megfizethetetlen.
A gyerkőceim pedig egyre jobban kezdenek összecsiszolódni, és én nagyon szeretek az anyukájuk lenni.Fantasztikus látni ahogy napról napra fejlődnek. Betegségek most is akadnak - decemberben voltunk Grétával egy hetet kórházban az asztma miatt - de azt hiszem, kezdem megtanulni őket a helyükön kezelni. Kezdem Grétámat így elfogadni és békességben elviselni ezeket a dolgokat. Nagyon aggódós típus vagyok és a kórházakat különösen nem kedvelem, de talán kezdek úgymond belerázódni. Igen, nekem ilyen vékonyka, beteges kislányom van, aki sajnos valószínűsíthetően a terhesség alatti dohányzás miatt ennyit beteg. Úgyhogy ne mondja nekem senki, hogy nem okoz gondot napi pár szál cigi. Nem arra lettünk teremtve, hogy tönkretegyük a saját és így gyermekünk szervezetét is. Nem vádolom és nem ítélem el a vér szerinti anyukáját, csak nagyon sajnálom, hogy így alakult... De bízom abban, hogy Isten teljesen helyreállítja a szervezetét, hiszen szegénykém nem tehet semmiről.
Egyébként nagyon érdekes megfigyelni, hogy mit "hoztak" magukkal, mármint milyen örökséget. Gréta abszolút vezéregyéniség (tekintélyellenes típus), mindemellett rendkívül érzékeny. Gergőnek pedig óriási szíve van (tekintélytisztelő), és igencsak konfliktuskerülő, na nem mondom, azért néha nála is kiborul az a bizonyos bili, de legtöbbször inkább lemond mindenről a másik javára. Nem egyszerű ezt a két jellemtípust egyensúlyba hozni, pláne feltétel nélküli szeretettel... Megpróbál az Úr rendesen... De úgy érzem, egyre jobban, mélyebben szeretem őket.
A mostani napjaink egyébként aránylag nyugodtabbak, P-nek is kevesebb a munkája így télen, én pedig már nem dolgozom (de ez egy másik történet, így döntöttünk és jó döntés volt).
Az ovi, nos kétes érzéseket kelt bennem. A két óvónőm a világ legszuperebb óvónői azt hiszem, a gyermekközösségről már nem mondhatom el ugyanezt... Úgyhogy jövőre más utak elé nézünk, de erről majd később.

Részletek a konyhából:

October baby... megjegyzés nélkül...

http://www.nicelife.hu/galeria/film/octoberbaby.php

Képek

Folyamatosan töltöm majd fel lassacskán a képeket. Így néz ki a drága férjem által készített kandalló (háttérben a gyerkőcök galériájával, de erről majd később. Ja, és még nincs kész teljesen. De nagyon szeretjük, sütni is lehet benne.):

Egyébként minden tiszteletem a férjemé, szinte mindent ő csinált egyedül (pénz híján). A járólapozást, vízvezeték-szerelést, csempézést, parkettázást, kandallót, az étkező pad részét, a konyhaszekrény alsó részét, a gyerekek galériáját, a fürdőszobát, és most hőszigeteli a házat. Lassan haladunk, de én ennek is nagyon örülök. És nagyon szeretünk itt lakni. 

Új otthon, új ovi, új munkahely

Nos igen, mondhatni fenekestől felfordult az életünk. Nagyon szeretünk itt lakni, ez a nyugalom és csend, valamint a szabadság megfizethetetlen. És végre ideköltözhetett Buksi kutyánk is, egyrészt Grétám nagy örömére, másrészt megkönnyítve a reggeli ébresztést, ami már-már katasztrófának mondható volt, de mióta Buksi itt van, Gréta AZONNAL kiugrik az ágyból és megy etetni. Nagyon szeretik egymást, aminek nagyon örülök:-)
Az ovi eddig nagyon tetszik. Az áhított csoportba kerültek, a két nekem legalábbis legszimpatikusabb óvónőhöz. Szeretnek járni, és nagyon szeretik őket. Az óvónők például állandóan dícsérik mindkét gyerkőcöt, mondván milyen kedvesek, aranyosak, látszik, hogy van szabálytudatuk, szót fogadnak... Én meg csak pislogok, hogy akkor nyilván ők aratják le az én rengeteg gyerekekbe fektetett energiám gyümölcseit, nekem meg csak a gyümölcs héja, szára, csutkája marad itthonra... Bár az is igaz, hogy mióta oviba járnak, sokkal jobban kijönnek egymással itthon is. Csak délelőtt vannak ott és ebéd előtt hazahozom őket, aztán pedig 3 délutánra "lepasszolom" őket vagy apának, vagy nagyinak, vagy ismerősnek, szépen beosztva. Ugyanis tanítok. Újra. Igen, elvállaltam, muszáj volt. Fuvola- és szolfézstanító néni lettem, ugyanis most erre van szükség. Fájdalom, de ki akar manapság oboázni?... Egyenlőre élvezem (még csak az órabeosztásnál tartunk:-), remélem a gyerekek szeretni fognak és a zenét is sikerül megszerettetnem velük.
Viszont az én fejemben ezek a döntések (munka, ovi) csak erre az évre szólnak. Egyenlőre. Jövőre Gréta elsős lesz (vagy itthon, vagy suliban) és nagyon szeretnék egy biztos hátországot kialakítani neki itthon, szeretnék vele én foglalkozni délutánonként, ha iskolás lesz és nagyon nem akarom, hogy napközis legyen, valamint hogy másoknál tengődjön. De emiatt most kemény elhatározásból kifolyólag nem aggódom! (Hajlamos vagyok az egész életünket lepörgetni a szemeim előtt és olyanok miatt aggódni, amikről még semmit sem tudok, és amivel kapcsolatban még semmi sem biztos.) És más is van alakulóban, ami még jobban felforgatná az életünket, és ismét más irányt venne minden, de erről majd később. Ha tényleg aktuális lesz. HA aktuális lesz.

Elköltöztünk!!!

Hála az Úrnak ezért az áldásért, hogy eljutottunk idáig. Lassan 3 hete (kisebb-nagyobb megszakításokkal, tábor, hangverseny, ilyesmi) itt vagyunk és még messze nem vagyunk kész, de ez már távolról sem zavar annyira, mint eleinte. Különben is, állítólag egy családi ház soha nem lesz teljesen kész. Azért én reménykedem, bár a teljesen kész állapot (tetőtér beépítés, hozzáépítés, állítok lakhelyei, stb...) még tényleg messze van. De nagyon hálás vagyok az eddigiekért is, is legfőképpen azért, hogy ezzel is meg tudok elégedni, és nemcsak úgy éppenhogy, hanem teljes mértékben.
 Olyan, amilyennek mi szerettük volna (képeket később hozok), mindennek megvan a helye, otthonos, nyugalmas, csendes, hűvös még ebben a nagy melegben is, a mókusok rendszeres vendégeink, az erdő többi lakóját pedig sétáink közben ismerhetjük meg. Az emberek kedvesek, és segítőkészek, és nagyon nyitottak és az oviban rendkívül rugalmasak.
A gyermekekre nézve a távoli jövőt még nem tudom, talán lassan meg is tanulom, hogy ne tervezzek és aggodalmaskodjak annyira előre,de az idei év az itteni oviban fog telni. Már voltunk egy párszor délelőtt 2-3 órát. Nekem is és a gyerekeknek is nagyon tetszik. Nem látom a jövőt, de rábíztam ezt a kérdést Istenre és mivel annyira alkalmatlannak érzem magam mindenféle döntéshozatalra, egyre inkább rá támaszkodom.
 Egy fontos dolgot tanultam meg az elmúlt időszakban, mégpedig arról, hogy Ő tényleg nagy kegyelmű és nagy irgalmasságú. Látja az életemet, a hibáimat, a bűneimet, a botlásaimat, a teherbíró képességemet. Szeretné, ha ez mind fejlődne, de elfogad, megért, szeret és segít így is, ahogy vagyok. A házikónkra visszatérve pedig annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy nagyon szeretem és szeretek itt lakni, tudom, hogy csak vándorok vagyunk ezen a földön, és nem ragaszkodom felettébb hozzá, amíg a miénk lehet és itt lehetünk, hálás vagyok érte. De ha más út nyílik meg, azt is igyekszem nyitott szívvel fogadni.
Az állásról még semmi hír, pedig mindjárt szeptember és kezdődne a tanítás. De persze ez lehet, hogy nem véletlen...Az Úr formál, szólítgat, tanítgat...A megoldást még nem tudom, de bízom Benne, aki a legjobbat akarja nekem. Ő majd idejében mindent megláttat velem. (Csak legyen türelmem kivárni.)

A motivációról

A történet ott kezdődik, hogy van nekem 2, azaz kettő darab gyerkőcöm, akik kb. mindenben különböznek egymástól. Az egyik fiú, a másik lány, az egyik barna, a másik szőke, az egyik kreatív, a másik nem, az egyik szereti a hagymát, a másik nem, az egyik szeret énekelni, a másik nem (pedig neki is szép tiszta hangja van), valamint az egyiket minden érdekli, a másikat pedig eléggé kevés dolog (na jó, nem akartam azt írni, hogy semmi, mert azért ez így nem igaz). Úgyhogy elkezdtem kutakodni motiváció témakörben, még eléggé az elején vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy nehézséget okoz majd a gyerekemet rávenni valamire, de mégis nyakig ülök most ebben a helyzetben, ami néha eléggé elkeserít. Míg Gréta szinte mindenre rávehető (általában mindenféle külső motiváció nélkül), addig Gergő külső motiváció hatására (akár pozitív, akár negatív) is "tétlen" marad. Azt nem mondhatnám, hogy semmi nem érdekli, csak nem igazán azok, amik szerintem kellene hogy érdekeljék. Elég nehezen tudom elfogadni például ezt a fegyveres korszakot, de valahogy ezt is igyekszem jóra fordítani. (Különben is, a Biblia is tele van "harcos" történetekkel, kezdve a kedvenc Góliáttól ugyebár...) Igyekszünk várakhoz kirándulni és ez eddig nagyon bejött. Ha mást nem, majd ilyen témában fogunk olvasni, számolni tanulni, keresek várakról, harcosokról szóló énekeket, próbálom a rajzolgatást, színezést is ebben a témakörben megvalósítani, másokat is belecsempészve. Legalábbis addig, amíg más motivációt nem találunk neki. Persze azért lesz más is, hiszen az ember nem mindig azt teszi, amihez kedve van, de hogy ne váljon teljesen érdektelenné a dolgok iránt, ki kell elégíteni az alapszükségleteit, érdeklődési körét. Mondjuk vannak olyan dolgok, amiket nem értek. Hogy miért vonzza őt annyira a rossz, (csúnya zene, tetoválás, vagányság, motor...) amikor én állandóan ezeknek az ellenkezőjére tanítom. Elég, hogy a szomszédunkban (már nem sokáig, hiszen 1-2 hét és költözünk, juhéjj!) van két huszonéves srác, akik hát hogy is mondjam, nem igazán jó példát mutatnak neki. De nem zárhatom el teljesen a világtól, és nincs is velük sokat, de elég hogy látja a tetkójukat, a piercingeket, hallja, hogy mit hallgatnak, és ez szerinte olyan nagyfiús... Persze azért a véleményét is megmondja nekik a cigizésről, vagy akár a szombati munkáról:-) Szóval nem tudom, nehéz ellensúlyozni ezt a sok rosszat, igyekszem neki a dolgok szép oldalát megmutatni, és valahogy kieszközölni, hogy ne a nekem való megfelelés miatti kényszerből, hanem belső döntés alapján válassza a jót. Még nem tudom hogyan kell. És sokszor elkeseredek, de aztán eszembe jutnak olyan bibliai személyek, akiknek az élete igazán nem volt egyszerűnek és hívőnek mondható, Isten mégsem hagyta el őket és ők pedig engedtek az Ő vonzásának. De az is a problémám, hogy általában messzemenő következtetéseket vonok le, hiszen még csak 4 éves. Meg aztán hitetlen is vagyok. A mondás szerint kutyából nem lesz szalonna, de a mennyben viszont minden szalonna kutyából van/lesz... A lényeg, hogy miközben szeretem, igyekszem jó példát mutatni neki, és szilárdnak, következetesnek lenni, a szabadságát is hagyjam meg, hiszen Isten sem erőszakol ránk semmit. És nem egy olyan esetet láttam már, hogy otthonról kiszabadulva a gyerekek teljesen felrúgták a családi értékeket, és az addigi görcsös megfelelni akarás helyett teljesen más irányba ment el az életük.
Nagyon szeretem a gyerekeim és szeretném igazán jól, Istennek nevelni őket... Hála Neki, hogy van kihez fordulni bölcsességért (jó lenne, ha ezt gyakrabban tenném, mert sajnos még mindig túl sokszor próbálom saját kútfőből megoldani a problémákat).
És nem hagyhatom úgy abba ezt a bejegyzést, hogy ne írnék az én drága egyetlen kisfiam pozitívumairól is. Hiszen azok is vannak neki, csak mivel most egy olyan életkorban van, hogy néha több a gond vele, mint az öröm, ezért ezekről hajlamos vagyok elfelejtkezni. Rendkívül jószívű gyermek, a nővérével (aki valljuk meg sokat szapulja szegénykémet, és anyáskodik is felette rendesen) szinte mindenét megosztja, legtöbbször magától, úgy, hogy nem is kértük rá. Nagyon ragaszkodó, leginkább anyás, de apának viszont szeret segíteni a "férfias" dolgokban. Nagyon nyitott, mindenkiről a jót feltételezi (a múltkor meg is járta szegénykém. Itt sétált a kapunk előtt egy kisfiú, ő pedig megkérdezte tőle: Szia, én Gergő vagyok, téged hogy hívnak? Válasz: Mi van te takony? Hát, ez eléggé megviselte.) És még sorolhatnám, de indulnom kell, vár a házikónk, hogy elvégezzük az utolsó simításokat:-)