Régen írtam...

Éljük napjainkat hol nyugodtabban, hol nagyon elfoglaltan. Még mindig nagyon szeretünk itt lakni, vagyis mondhatnám, egyre jobban. A nyugalom és a csend megfizethetetlen.
A gyerkőceim pedig egyre jobban kezdenek összecsiszolódni, és én nagyon szeretek az anyukájuk lenni.Fantasztikus látni ahogy napról napra fejlődnek. Betegségek most is akadnak - decemberben voltunk Grétával egy hetet kórházban az asztma miatt - de azt hiszem, kezdem megtanulni őket a helyükön kezelni. Kezdem Grétámat így elfogadni és békességben elviselni ezeket a dolgokat. Nagyon aggódós típus vagyok és a kórházakat különösen nem kedvelem, de talán kezdek úgymond belerázódni. Igen, nekem ilyen vékonyka, beteges kislányom van, aki sajnos valószínűsíthetően a terhesség alatti dohányzás miatt ennyit beteg. Úgyhogy ne mondja nekem senki, hogy nem okoz gondot napi pár szál cigi. Nem arra lettünk teremtve, hogy tönkretegyük a saját és így gyermekünk szervezetét is. Nem vádolom és nem ítélem el a vér szerinti anyukáját, csak nagyon sajnálom, hogy így alakult... De bízom abban, hogy Isten teljesen helyreállítja a szervezetét, hiszen szegénykém nem tehet semmiről.
Egyébként nagyon érdekes megfigyelni, hogy mit "hoztak" magukkal, mármint milyen örökséget. Gréta abszolút vezéregyéniség (tekintélyellenes típus), mindemellett rendkívül érzékeny. Gergőnek pedig óriási szíve van (tekintélytisztelő), és igencsak konfliktuskerülő, na nem mondom, azért néha nála is kiborul az a bizonyos bili, de legtöbbször inkább lemond mindenről a másik javára. Nem egyszerű ezt a két jellemtípust egyensúlyba hozni, pláne feltétel nélküli szeretettel... Megpróbál az Úr rendesen... De úgy érzem, egyre jobban, mélyebben szeretem őket.
A mostani napjaink egyébként aránylag nyugodtabbak, P-nek is kevesebb a munkája így télen, én pedig már nem dolgozom (de ez egy másik történet, így döntöttünk és jó döntés volt).
Az ovi, nos kétes érzéseket kelt bennem. A két óvónőm a világ legszuperebb óvónői azt hiszem, a gyermekközösségről már nem mondhatom el ugyanezt... Úgyhogy jövőre más utak elé nézünk, de erről majd később.

Részletek a konyhából:

October baby... megjegyzés nélkül...

http://www.nicelife.hu/galeria/film/octoberbaby.php

Képek

Folyamatosan töltöm majd fel lassacskán a képeket. Így néz ki a drága férjem által készített kandalló (háttérben a gyerkőcök galériájával, de erről majd később. Ja, és még nincs kész teljesen. De nagyon szeretjük, sütni is lehet benne.):

Egyébként minden tiszteletem a férjemé, szinte mindent ő csinált egyedül (pénz híján). A járólapozást, vízvezeték-szerelést, csempézést, parkettázást, kandallót, az étkező pad részét, a konyhaszekrény alsó részét, a gyerekek galériáját, a fürdőszobát, és most hőszigeteli a házat. Lassan haladunk, de én ennek is nagyon örülök. És nagyon szeretünk itt lakni. 

Új otthon, új ovi, új munkahely

Nos igen, mondhatni fenekestől felfordult az életünk. Nagyon szeretünk itt lakni, ez a nyugalom és csend, valamint a szabadság megfizethetetlen. És végre ideköltözhetett Buksi kutyánk is, egyrészt Grétám nagy örömére, másrészt megkönnyítve a reggeli ébresztést, ami már-már katasztrófának mondható volt, de mióta Buksi itt van, Gréta AZONNAL kiugrik az ágyból és megy etetni. Nagyon szeretik egymást, aminek nagyon örülök:-)
Az ovi eddig nagyon tetszik. Az áhított csoportba kerültek, a két nekem legalábbis legszimpatikusabb óvónőhöz. Szeretnek járni, és nagyon szeretik őket. Az óvónők például állandóan dícsérik mindkét gyerkőcöt, mondván milyen kedvesek, aranyosak, látszik, hogy van szabálytudatuk, szót fogadnak... Én meg csak pislogok, hogy akkor nyilván ők aratják le az én rengeteg gyerekekbe fektetett energiám gyümölcseit, nekem meg csak a gyümölcs héja, szára, csutkája marad itthonra... Bár az is igaz, hogy mióta oviba járnak, sokkal jobban kijönnek egymással itthon is. Csak délelőtt vannak ott és ebéd előtt hazahozom őket, aztán pedig 3 délutánra "lepasszolom" őket vagy apának, vagy nagyinak, vagy ismerősnek, szépen beosztva. Ugyanis tanítok. Újra. Igen, elvállaltam, muszáj volt. Fuvola- és szolfézstanító néni lettem, ugyanis most erre van szükség. Fájdalom, de ki akar manapság oboázni?... Egyenlőre élvezem (még csak az órabeosztásnál tartunk:-), remélem a gyerekek szeretni fognak és a zenét is sikerül megszerettetnem velük.
Viszont az én fejemben ezek a döntések (munka, ovi) csak erre az évre szólnak. Egyenlőre. Jövőre Gréta elsős lesz (vagy itthon, vagy suliban) és nagyon szeretnék egy biztos hátországot kialakítani neki itthon, szeretnék vele én foglalkozni délutánonként, ha iskolás lesz és nagyon nem akarom, hogy napközis legyen, valamint hogy másoknál tengődjön. De emiatt most kemény elhatározásból kifolyólag nem aggódom! (Hajlamos vagyok az egész életünket lepörgetni a szemeim előtt és olyanok miatt aggódni, amikről még semmit sem tudok, és amivel kapcsolatban még semmi sem biztos.) És más is van alakulóban, ami még jobban felforgatná az életünket, és ismét más irányt venne minden, de erről majd később. Ha tényleg aktuális lesz. HA aktuális lesz.

Elköltöztünk!!!

Hála az Úrnak ezért az áldásért, hogy eljutottunk idáig. Lassan 3 hete (kisebb-nagyobb megszakításokkal, tábor, hangverseny, ilyesmi) itt vagyunk és még messze nem vagyunk kész, de ez már távolról sem zavar annyira, mint eleinte. Különben is, állítólag egy családi ház soha nem lesz teljesen kész. Azért én reménykedem, bár a teljesen kész állapot (tetőtér beépítés, hozzáépítés, állítok lakhelyei, stb...) még tényleg messze van. De nagyon hálás vagyok az eddigiekért is, is legfőképpen azért, hogy ezzel is meg tudok elégedni, és nemcsak úgy éppenhogy, hanem teljes mértékben.
 Olyan, amilyennek mi szerettük volna (képeket később hozok), mindennek megvan a helye, otthonos, nyugalmas, csendes, hűvös még ebben a nagy melegben is, a mókusok rendszeres vendégeink, az erdő többi lakóját pedig sétáink közben ismerhetjük meg. Az emberek kedvesek, és segítőkészek, és nagyon nyitottak és az oviban rendkívül rugalmasak.
A gyermekekre nézve a távoli jövőt még nem tudom, talán lassan meg is tanulom, hogy ne tervezzek és aggodalmaskodjak annyira előre,de az idei év az itteni oviban fog telni. Már voltunk egy párszor délelőtt 2-3 órát. Nekem is és a gyerekeknek is nagyon tetszik. Nem látom a jövőt, de rábíztam ezt a kérdést Istenre és mivel annyira alkalmatlannak érzem magam mindenféle döntéshozatalra, egyre inkább rá támaszkodom.
 Egy fontos dolgot tanultam meg az elmúlt időszakban, mégpedig arról, hogy Ő tényleg nagy kegyelmű és nagy irgalmasságú. Látja az életemet, a hibáimat, a bűneimet, a botlásaimat, a teherbíró képességemet. Szeretné, ha ez mind fejlődne, de elfogad, megért, szeret és segít így is, ahogy vagyok. A házikónkra visszatérve pedig annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy nagyon szeretem és szeretek itt lakni, tudom, hogy csak vándorok vagyunk ezen a földön, és nem ragaszkodom felettébb hozzá, amíg a miénk lehet és itt lehetünk, hálás vagyok érte. De ha más út nyílik meg, azt is igyekszem nyitott szívvel fogadni.
Az állásról még semmi hír, pedig mindjárt szeptember és kezdődne a tanítás. De persze ez lehet, hogy nem véletlen...Az Úr formál, szólítgat, tanítgat...A megoldást még nem tudom, de bízom Benne, aki a legjobbat akarja nekem. Ő majd idejében mindent megláttat velem. (Csak legyen türelmem kivárni.)

A motivációról

A történet ott kezdődik, hogy van nekem 2, azaz kettő darab gyerkőcöm, akik kb. mindenben különböznek egymástól. Az egyik fiú, a másik lány, az egyik barna, a másik szőke, az egyik kreatív, a másik nem, az egyik szereti a hagymát, a másik nem, az egyik szeret énekelni, a másik nem (pedig neki is szép tiszta hangja van), valamint az egyiket minden érdekli, a másikat pedig eléggé kevés dolog (na jó, nem akartam azt írni, hogy semmi, mert azért ez így nem igaz). Úgyhogy elkezdtem kutakodni motiváció témakörben, még eléggé az elején vagyok. Soha nem gondoltam volna, hogy nehézséget okoz majd a gyerekemet rávenni valamire, de mégis nyakig ülök most ebben a helyzetben, ami néha eléggé elkeserít. Míg Gréta szinte mindenre rávehető (általában mindenféle külső motiváció nélkül), addig Gergő külső motiváció hatására (akár pozitív, akár negatív) is "tétlen" marad. Azt nem mondhatnám, hogy semmi nem érdekli, csak nem igazán azok, amik szerintem kellene hogy érdekeljék. Elég nehezen tudom elfogadni például ezt a fegyveres korszakot, de valahogy ezt is igyekszem jóra fordítani. (Különben is, a Biblia is tele van "harcos" történetekkel, kezdve a kedvenc Góliáttól ugyebár...) Igyekszünk várakhoz kirándulni és ez eddig nagyon bejött. Ha mást nem, majd ilyen témában fogunk olvasni, számolni tanulni, keresek várakról, harcosokról szóló énekeket, próbálom a rajzolgatást, színezést is ebben a témakörben megvalósítani, másokat is belecsempészve. Legalábbis addig, amíg más motivációt nem találunk neki. Persze azért lesz más is, hiszen az ember nem mindig azt teszi, amihez kedve van, de hogy ne váljon teljesen érdektelenné a dolgok iránt, ki kell elégíteni az alapszükségleteit, érdeklődési körét. Mondjuk vannak olyan dolgok, amiket nem értek. Hogy miért vonzza őt annyira a rossz, (csúnya zene, tetoválás, vagányság, motor...) amikor én állandóan ezeknek az ellenkezőjére tanítom. Elég, hogy a szomszédunkban (már nem sokáig, hiszen 1-2 hét és költözünk, juhéjj!) van két huszonéves srác, akik hát hogy is mondjam, nem igazán jó példát mutatnak neki. De nem zárhatom el teljesen a világtól, és nincs is velük sokat, de elég hogy látja a tetkójukat, a piercingeket, hallja, hogy mit hallgatnak, és ez szerinte olyan nagyfiús... Persze azért a véleményét is megmondja nekik a cigizésről, vagy akár a szombati munkáról:-) Szóval nem tudom, nehéz ellensúlyozni ezt a sok rosszat, igyekszem neki a dolgok szép oldalát megmutatni, és valahogy kieszközölni, hogy ne a nekem való megfelelés miatti kényszerből, hanem belső döntés alapján válassza a jót. Még nem tudom hogyan kell. És sokszor elkeseredek, de aztán eszembe jutnak olyan bibliai személyek, akiknek az élete igazán nem volt egyszerűnek és hívőnek mondható, Isten mégsem hagyta el őket és ők pedig engedtek az Ő vonzásának. De az is a problémám, hogy általában messzemenő következtetéseket vonok le, hiszen még csak 4 éves. Meg aztán hitetlen is vagyok. A mondás szerint kutyából nem lesz szalonna, de a mennyben viszont minden szalonna kutyából van/lesz... A lényeg, hogy miközben szeretem, igyekszem jó példát mutatni neki, és szilárdnak, következetesnek lenni, a szabadságát is hagyjam meg, hiszen Isten sem erőszakol ránk semmit. És nem egy olyan esetet láttam már, hogy otthonról kiszabadulva a gyerekek teljesen felrúgták a családi értékeket, és az addigi görcsös megfelelni akarás helyett teljesen más irányba ment el az életük.
Nagyon szeretem a gyerekeim és szeretném igazán jól, Istennek nevelni őket... Hála Neki, hogy van kihez fordulni bölcsességért (jó lenne, ha ezt gyakrabban tenném, mert sajnos még mindig túl sokszor próbálom saját kútfőből megoldani a problémákat).
És nem hagyhatom úgy abba ezt a bejegyzést, hogy ne írnék az én drága egyetlen kisfiam pozitívumairól is. Hiszen azok is vannak neki, csak mivel most egy olyan életkorban van, hogy néha több a gond vele, mint az öröm, ezért ezekről hajlamos vagyok elfelejtkezni. Rendkívül jószívű gyermek, a nővérével (aki valljuk meg sokat szapulja szegénykémet, és anyáskodik is felette rendesen) szinte mindenét megosztja, legtöbbször magától, úgy, hogy nem is kértük rá. Nagyon ragaszkodó, leginkább anyás, de apának viszont szeret segíteni a "férfias" dolgokban. Nagyon nyitott, mindenkiről a jót feltételezi (a múltkor meg is járta szegénykém. Itt sétált a kapunk előtt egy kisfiú, ő pedig megkérdezte tőle: Szia, én Gergő vagyok, téged hogy hívnak? Válasz: Mi van te takony? Hát, ez eléggé megviselte.) És még sorolhatnám, de indulnom kell, vár a házikónk, hogy elvégezzük az utolsó simításokat:-)

Képek a nyaralásról

Nyár

Grétám szülinapja után nem sokkal én is betöltöttem a 3. x-et, no igen. Ennek is eljött az ideje, lehet, hogy egyszer én is felnövök? Bár még most is sokszor érzem azt, hogy olyan jó lenne, ha valaki ott állna mögöttem és megmondaná mit tegyek, meg aztán néha egy-két atyai pofon sem ártana nekem... Sok mindent még csak most tanulok, főleg a felelősségvállalást a döntéseimért... Még ha rosszak is... Épp ezért elég hezitáló típus vagyok, inkább nem döntök, minthogy rosszul döntsek. De nincs mese, meg kell tanulnom ezt is, főképp így kétgyermekes anyaként.
Egyébiránt jól vagyunk, bár ez a meleg kicsit mindenkit megbolondít a családban (engem például kifejezetten frusztrál), de elviseljük kicsit több lazasággal és toleranciával. Vasárnaptól pedig talán még elviselhetőbb lesz, hiszen megyünk a Balatonra, és megejtünk egy-két ismerős-és rokonlátogatást is. NAGYON VÁROM!!! Végre együtt leszünk egy teljes hétig mind a négyen. És amikor hazajövünk, akkor jön csak a java, hiszen (remélem, de nem akarom elkiabálni) költözünk. Nincs még teljesen készen minden, de a lényeges dolgok már majdnem megvannak ( még 2-3 napi munka). Ezt is nagyon várom, várjuk mindannyian. A szabadságot, és a nyugalmat, amit az a hely ad. Kicsi, apróka, de otthonos, kedves és a miénk. És pont ma költöznek oda az ismerőseink tőlünk kb. 300 méterre, így egyedül sem leszünk teljesen. Ugyanis ez úgy történt, hogy amikor mi megvettük ezt a házikót, találtunk egy másikat nem messze tőlünk, és az ismerősi körünkben ajánlgattuk, egy 3 gyermekes család pedig meg is vette.
Egy-két dilemma is jut a nyárra... Kaptam egy állásajánlatot... Vajon elfogadjam? Vagy ne? Anyagilag nagy szükségünk lenne rá, de akkor a gyerkőcökkel sokkal kevesebbet tudnék lenni. És ezzel összefüggően ősztől ovi? Vagy családi napközi, amit nagyon-nagyon szeretünk, de nincs túlságosan közel... Nem tudom... Imádkozom, és várok... Csendben (néha nagyon nehezen), az Úrra... És közben sokszor pocsék anyának érzem magam... De Ő mindig felemel... És biztosan választ is ad. Idejében.

És zárásul legújabb családtagunk Grétával ( a bal oldali, vagy a jobb? én már nem is tudom), aki Buksi névre hallgat:

Így hat Bach a stresszhormonra...

... avagy gyógyszerszedés helyett hallgassunk komolyzenét! Éljen! Preferálom! A cikk itt olvasható! Ne hagyjátok ki!

6 éve vagyok édesanya!

Nos, tegnap volt 6 éve annak, hogy az én gyönyörű kislányom meglátta a napvilágot. Emlékszem, éppen mentem tanítani, amikor csörgött a telefon... Nos, még jó, hogy nem sokan voltak mellettem az autópályán. Azt gondolom, mondanom sem kell, hogy természetesen a tanításra nem tudtam figyelni... Igazából semmire se nagyon... Másnap rögtön mentünk hozzá, és amikor megláttam, rögtön haza akartam hozni, de erre csak 2 hét múlva kerülhetett sor. Addig is ott volt a kórházban, nagyon jó helyen, sokat babusgatták, és ezért azóta is nagyon hálás vagyok az ottani dolgozóknak. Szóval megláttam... Olyan picike volt...Alig látszott ki a pólyából. És onnantól kezdve megváltozott az életünk. Nem volt még semmi vásárolva neki, mert nagyon hirtelen jött, és ezért úgy döntöttünk, nem is szólunk róla otthon, hanem egyszerűen csak meglepjük vele a családot:-) A két hét alatt, amíg a papírok intéződtek, majdnem mindent sikerült beszerezni, és nagyon boldogok voltunk, amikor mehettünk érte. Emlékszem, hatalmas öröm és büszkeség töltött el, amikor a babahordozóban vittük le a kórház lépcsőin. Igen, ő most már a miénk. A mi kislányunk. Isten tényleg ránk bízta. Óriási felelősség, és hatalmas csoda. Azóta eltelt 6 év, el sem hiszem. Pedig mintha most lett volna, hogy figyeltem mikor mosolyog rám először, vártuk, hogy mikor teszi meg az első lépéseket, mikor kezd el beszélni, stb... Most pedig kész hölgy. Istennek hála, eddig szépen fejlődött, de amit mégis kiemelnék, az a gyermeki hite. Még mindig, vagy inkább egyre többet tanulok tőle. Most már mondhatni rendszeressé vált, hogyha valamit nem úgy tesz, ahogy kellene, akkor elmegy imádkozni, és jön bocsánatot kérni. Magától. És ilyenkor én igencsak megszégyenülök. Az öccsével való kapcsolata is alakulóban, bár most Gergő van éppen a dackorszak közepén, úgyhogy mindig van valami izgalom. Hálás vagyok mindkettőjükért, bár legtöbbször méltatlannak érzem magam a feladatra... Csak abban bízom, hogy a hiányosságaimat Isten kipótolja.