Szeretnék

rendszeresen írni, de még nem tudom milyen időközönként. Olyan sok dolog van az életünkben, amire jó lenne majd visszaemlékezni.
Visszavonhatatlanul itt a tavasz és én nagyon élvezem. Sokat vagyunk kint, műveljük a kertet, gyönyörködünk a sok virágban. És egy új korszaka kezdődött el az életemnek. Nevezetesen, a gyermekeim leválása. Nem egyszerű elengednem őket például egyedül kerékpározni, de tudom, hogy muszáj, nem tarthatom őket mindig magam mellett. Meg aztán van egy nálam sokkal nagyobb Valaki, aki akkor is vigyáz rájuk, amikor én nem lehetek ott. A másik dolog, hogy egyre inkább hagynom kell őket saját döntéseket hozni. Nyilván nem mindenben, de néha meg kell tanulják, akar saját kárukon is, hogyha ragaszkodnak valamihez, akkor viselniük kell a következményeket is, még akkor is, ha néha ez fáj. Nem egyszerű két kiskamasszal, igyekszem túllátni ezen az időszakon és nagyon szeretni őket úgy, ahogy vannak.
Közeledünk a babához is, Isten csodásan dolgozik értünk. Kialakulóban van a dolog, de erről majd később...
Mindenesetre nagyon várom, hogy itthon legyek. Mert bármennyire is szeretem a munkahelyem, itthon nem tudok úgy helytállni, ahogy szeretnék. Pedig nekem mindig ez volt a legfontosabb. Ezért úgy döntöttem, ha eljön majd az ideje, akkor is max fél állásban fogok tanítani. Bőven elég lesz 3 gyerek, a férjem, óriási kert, és a gyülekezeti munka mellett. Isten eddig is bőven ellátott minket mindennel, hiszem, hogy ezután is gondoskodik  rólunk.