Lassan vége a nyárnak, nemrég érkeztünk haza közel 2 hónap táborozásról. Csodás, feltöltő, és egyben fárasztó 2 hónap van mögöttünk. Jó, hogy még van egy bő hét az iskoláig, legalább kipihenem magam, mert a végére rendesen elfáradtam. Viszont annyira jó volt ott lenni, az egyik legszebb hely nekem. Reggelente, ahogy sétáltam át a táborba gyönyörűek voltak a hegyek, és este ugyanígy a lemenő nap. Végig olyan érzésem volt, hogy ilyen lehet a mennyben, csak ennél még sokkal jobb. Csodás emberekkel körülvéve, nyugalomban, békességben, kint a természetben... Jó volt újra látni a rég nem látott arcokat, beszélgetni sok testvérrel, baráttal, igeszolgálatot hallgatni, együtt zenélni, a családdal sokat kirándulni, kerékpározni... Jó volt és mindig szép emlék marad, kár, hogy vége. Annak ellenére, hogy a zenei tábor végére tényleg elfáradtam.
Lassan suli, Kedvesemnek pedig sajnos mégis vissza kell még menni Angliába. Ez van, még nem végeztünk a hitelekkel, de már nem sok van hátra. Úgy tervezzük (már, ha lehet ilyet mondani, mert egyre kevésbé szeretek tervezni, vagyis inkább egyre inkább kezdem beszámítani a "véletleneket"), hogy decemberig marad, és akkor vagy mi megyünk ki, ha még muszáj maradni, vagy ő jön haza. Valahogy ki kell bírnunk addig nélküle... Több gondolatom is van, hogy hogyan oldjam meg a segítséget, már ami a gyerkőcöket illeti, hogy ne kelljen suliban lenniük minden nap, de még nem jutottam a végére, úgyhogy erről később... Csak egyszer jussunk el odáig, hogy ne legyen adósságunk... Soha többet semmilyen hitel. Iszonyatosan megkötöz, és kényszerhelyzeteket szül, úúúúúúúúúúúúúúútálom...
De tudom, hogy ezen is túl leszünk valahogy, és még jobban megerősít minket az Úr ezáltal.
A gyerekek nőnek, okosodnak, rosszalkodnak... Szerintem a legjobb hely nekik Bózsva, de így utólag egy kicsit túl sok volt a szabadságuk nyáron, és ezt Gergő néha nem jól használta ki. Nem szeretem társaságokba keveredik, aminek nem örülök. Sokat beszélünk vele, imádkozunk érte, de annyira vonzza a rossz. Pedig még csak 7 éves, mi lesz később? Mindazonáltal 100%-ig biztos vagyok abban, hogy Isten őt pont nekünk szánta, ehhez nem fér kétség. Csak sokszor kevés a bölcsességem, de jó, hogy van kihez fordulnom...
Várom is a sulit, új év, új és régi arcok, új kihívások, szolgálat, de félek is, hogy hogyan fogok helytállni megint egyedül. De talán minden napnak elég a maga baja.
És végtére egy kis hálaadás, ami nagyon kikívánkozik belőlem, és megerősít általa Isten:
Hálás vagyok a férjemért, akire mindig, minden körülmények között számíthatok, akinek nyáron egy újabb oldalát ismertem meg, így 10 év után is, aki szívesen segít, bármiről legyen szó.
Hálás vagyok azért, hogy annak ellenére, hogy nem születhetett vér szerinti gyermekünk, Isten mégis úgy gondolta, hogy megajándékoz két gyermekkel, és anya lehetek, a szó legnemesebb értelmében. Hálás vagyok a velük való küzdelmekért is, és hálás azért a sok dologért, amit tőlük tanulok.
Hálás vagyok a munkahelyemért, ahova mindig szívesen megyek, és amit nehezen hagynék itt...
Hálás vagyok azért, hogy mindig van hol laknunk, még ha nem is olyan, amilyent én szeretnék, és még akkor is, ha sokszor elégedetlenkedek miatta.
Hálás vagyok a tágabb családomért, és a gyülekezetemért, mostanában többször láttam, hogy milyen sokat jelent, egy gyülekezet az ember háta mögött.
És végül, de nem utolsó sorban hálás vagyok azért, hogy ismerhetem azt, aki jónak gondolta, hogy engem megalkosson minden fogyatékosságom (amiből van bőven) ellenére is. Csodás dolog ez, de sajnos túl kevés az az idő, amit vele töltök, de hála azért, hogy még nem adta fel az értem való küzdelmet.
Lassan suli, Kedvesemnek pedig sajnos mégis vissza kell még menni Angliába. Ez van, még nem végeztünk a hitelekkel, de már nem sok van hátra. Úgy tervezzük (már, ha lehet ilyet mondani, mert egyre kevésbé szeretek tervezni, vagyis inkább egyre inkább kezdem beszámítani a "véletleneket"), hogy decemberig marad, és akkor vagy mi megyünk ki, ha még muszáj maradni, vagy ő jön haza. Valahogy ki kell bírnunk addig nélküle... Több gondolatom is van, hogy hogyan oldjam meg a segítséget, már ami a gyerkőcöket illeti, hogy ne kelljen suliban lenniük minden nap, de még nem jutottam a végére, úgyhogy erről később... Csak egyszer jussunk el odáig, hogy ne legyen adósságunk... Soha többet semmilyen hitel. Iszonyatosan megkötöz, és kényszerhelyzeteket szül, úúúúúúúúúúúúúúútálom...
De tudom, hogy ezen is túl leszünk valahogy, és még jobban megerősít minket az Úr ezáltal.
A gyerekek nőnek, okosodnak, rosszalkodnak... Szerintem a legjobb hely nekik Bózsva, de így utólag egy kicsit túl sok volt a szabadságuk nyáron, és ezt Gergő néha nem jól használta ki. Nem szeretem társaságokba keveredik, aminek nem örülök. Sokat beszélünk vele, imádkozunk érte, de annyira vonzza a rossz. Pedig még csak 7 éves, mi lesz később? Mindazonáltal 100%-ig biztos vagyok abban, hogy Isten őt pont nekünk szánta, ehhez nem fér kétség. Csak sokszor kevés a bölcsességem, de jó, hogy van kihez fordulnom...
Várom is a sulit, új év, új és régi arcok, új kihívások, szolgálat, de félek is, hogy hogyan fogok helytállni megint egyedül. De talán minden napnak elég a maga baja.
És végtére egy kis hálaadás, ami nagyon kikívánkozik belőlem, és megerősít általa Isten:
Hálás vagyok a férjemért, akire mindig, minden körülmények között számíthatok, akinek nyáron egy újabb oldalát ismertem meg, így 10 év után is, aki szívesen segít, bármiről legyen szó.
Hálás vagyok azért, hogy annak ellenére, hogy nem születhetett vér szerinti gyermekünk, Isten mégis úgy gondolta, hogy megajándékoz két gyermekkel, és anya lehetek, a szó legnemesebb értelmében. Hálás vagyok a velük való küzdelmekért is, és hálás azért a sok dologért, amit tőlük tanulok.
Hálás vagyok a munkahelyemért, ahova mindig szívesen megyek, és amit nehezen hagynék itt...
Hálás vagyok azért, hogy mindig van hol laknunk, még ha nem is olyan, amilyent én szeretnék, és még akkor is, ha sokszor elégedetlenkedek miatta.
Hálás vagyok a tágabb családomért, és a gyülekezetemért, mostanában többször láttam, hogy milyen sokat jelent, egy gyülekezet az ember háta mögött.
És végül, de nem utolsó sorban hálás vagyok azért, hogy ismerhetem azt, aki jónak gondolta, hogy engem megalkosson minden fogyatékosságom (amiből van bőven) ellenére is. Csodás dolog ez, de sajnos túl kevés az az idő, amit vele töltök, de hála azért, hogy még nem adta fel az értem való küzdelmet.
1 megjegyzés:
Ez az utolsó bekezdés nagyon szép volt!
Hát felnézek rád! Én egy hétvégét is nagyon nehezen bírok ki férj nélkül, pedig már mi is gondolkodtunk ilyen külföldi munkán.. Nekünk nincsenek kölcsöneink, viszont saját házunk sincs. Nem mondom, hogy nincs hol lakni, de már nagyon nehéz, mert nagyon kinőttük!! Az az egyetlen reménységem, hogy Isten tudja mi a jó számunkra és meddig kell még ezt kibírni, mert emberileg nem sok esély van arra, hogy valaha is sikerül továbbköltözni. Azt hiszem mindenki életében van valami nehezen hordozható nehézség... amihez csak Isten tud erőt adni! Hát kitartás!
Megjegyzés küldése