... jártam erre. Nem mondom, hogy nem lett volna időm,de valahogy így alakult.
Végre itt a kedvenc évszakom, és virágba borult minden. Ilyenkor reggel is sokkal könnyebb felkelni, mint egy ködös téli napon.
Családügyileg jelentem jól vagyunk, Grétának mandulaműtétje lesz 2 hét múlva, ugyanis mint kiderült mégsem asztmás (hála Istennek érte), viszont visszanőtt a már egyszer kivett orrmandulája és úgy tűnik, az okozza a gondokat. Nos, remélem, utána már nem lesz probléma, bár azt mondják 9 éves koráig visszanőhet. (ÁÁÁÁ! Nem akarok több mandulaműtétet!)
Voltunk iskolaérettségi vizsgálaton... Hát... Mit mondjak... Még jó, hogy bent lehettem végig. Szegény nagylányomat rendesen megkínozta a pszichológus. Majdnem 1 órán keresztül egyfolytában különféle feladatokkal nyúzta. Remekül helytállt a drágám, talán 3-4 kérdésre nem tudott válaszolni. Pl: Mit csinálsz, ha a boltban elfogyott egy kenyér? Most őszintén, szerintetek erre mi a helyes válasz? Gréta annyit mondott, hogy hazamegyek. A végén aztán hozzátettem, hogy nyilván azért mondta ezt a gyerek,mert nemigen veszünk a boltban kenyeret, hanem otthon sütjük. No de akkor miért nem ezt válaszolta? -kérdé ama pszichológus... De abszolút nem volt segítőkész, nem kereste a gyerekkel a kontaktust. Ebből és még hasonlóan elmés kérdésekből, amiknek a nagy részére jól válaszolt, őpszichológussága leszűrte, hogy a gyermek tulajdonképpen rendben van, kivéve azt, hogy szociálisan egy kicsit el van maradva. Természetesen már az elején kiderült számomra, hogy valószínűleg hasonló lesz a végkövetkeztetés, mivel közölte velem, hogy nem híve a családi napközinek (már miért is lenne, hiszen ott szörnyű körülmények vannak, legalábbis a miénkben biztosan. 8-9 gyerek, külön foglalkoznak a lányommal amíg a kicsik alszanak, angolul egyre jobban beszél, szinte ragad rá, családias a környezet, minden megoldható, rendkívül rugalmasak, a gyermekeim örömmel mennek és nagymamájukként szeretik az ottani pedagógust, aki mellesleg óvó-és tanító néni egyben.) Szóval csupa-csupa hátrány. De hát hogy jutottunk ide a kenyeres kérdéstől, mostanáig nem értem. A 30-40 fős oviban lévő gyerekek biztosan flottabbul válaszoltak volna erre a kérdésre. (Vagy talán mégsem?) Áh, mindegy, egyébként ezen kívül szinte mindent megoldott, végig figyelt, önmagához képest pedig kifejezetten jól bírta, úgyhogy nagyon megdicsértem, és nem gondolom, hogy bármiben el lenne maradva a kortársaitól. Mindezek ellenére saját döntésünkből kifolyólag nem kezdjük el még az iskolát. Itthon sem. Maradjon még egy évig teljesen szabad, gyerek. Annyi terhet raknak szegénykékre már elsőtől kezdve, még úgyis ha itthon tanulunk majd, hogy várunk vele még egy évet. Azt gondolom, nem maradunk le semmiről. Egyébként az elsős matekanyagot már tudja (mit csináljak, ha érdekli?), a betűk terén is nagyon ügyes, az angolról nem is beszélve. Bízom Istenben, hogy tovább egyengeti az utunkat ilyen téren is.
Gergőm pedig idő közben 4 éves lett... Hihetetlen... Már 4 éve, hogy ott ültünk az autóban hazafelé jövet miután megnéztük őt és imádkoztunk, hogy meghalljuk Isten akaratát ebben a kérdésben. Nagyon szerettem volna, mindennél jobban, de nagyon féltem, hogy nem lesz elég erőm két picihez. Megálltunk az autóval és úgy döntöttünk, nem megyünk tovább addig, amíg Isten nem válaszol nekünk egyértelműen. Ekkor jött egy telefon egy kedves, ma már 4 örökbefogadott gyermek édesanyjától, aki annyit mondott csak, hogy szerinte semmi nem véletlen, Isten tudja, hogy melyik gyermeket szeretné nekünk adni. Csak erre vártam. Megerősítésre. Ez azóta is jó tapasztalatként él bennem. És most már itt van a mi 4 éves nagy fiunk. Igazából úgy érzem, Isten nagyon szeret engem. 2 csodálatos, okos, szép gyermeket adott nekem, akiket nagy öröm neki nevelni. Nem kevés küzdelemmel jár, és nyilván én is van, hogy elfáradok. De amikor belegondolok abba, hogy mekkora felelősség és micsoda megtiszteltetés ez, elszáll minden problémám. És csodálatos azt látni, ahogy a hitben fejlődnek. Sokszor megélem azt, amit az Ige ír: Amíg olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen sem mehettek be a mennyeknek országába. Tényleg így van. Gyermeki hit, őszinteség, ráhagyatkozás... Erre van a legnagyobb szükségünk.
A házacskánk és kertünk mondhatni egész jól halad. Azaz azt is mondhatnám, hogy nagyon lassan, de persze mihez képest. Úgy döntöttem, hogy a jó oldalát nézem a dolognak, szóval, jól haladunk. A meglévő gyümölcsfák mellé még ötöt ültettünk, valamint málnát is. Epret vetettem, nem nem palántáztam, VETETTEM kis műanyag cserepekbe. Ilyet még nem csináltunk, majd meglátjuk. Kibújt eddig kb. 50 tő. Remélem, ha kiültetjük majd Májusban, megmaradnak. És hozzá kell tegyem, rendkívül élvezem a kinti fizikai munkát. Úgy tűnik, vannak még izmaim ( és jelzik is rendesen, hogy igen ritkán használom őket). És a legfontosabb. Van 2 mókuskánk is. Kora reggel láttuk őket, amikor ott aludtunk. Kb. fél óráig maradtak, nézelődtek, rágcsáltak, majd az egyik pár nap múlva, kertészkedés közben is meglátogatott minket. Remélem, hogy látjuk még őket.
A gyerekek is rendkívül élvezik, ha Harsányban vagyunk. Mehetnek szabadon, együtt a család. Nos, majd meglátjuk hogyan alakul, mert most több minden alakul felénk. Kemény hitpróbában van részünk és nagyon bízunk benne, hogy Isten most is megmutatja nekünk az utat, kéretik szépen imádkozni értünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése